Ha a férfi ennek ellenére féltékeny, az az ő baja. Akkor ki kell találnia, mit vetít erre a nőre. És vannak, akik az anyjukat vetítik a nőre, vannak, akik egy másik, nagyon fájdalmas kapcsolatukat vetítik a nőre, de akkor a nőnek a feladata, hogy ettől a perctől fogva egy pillanatra se tolerálja, ha a férje zsarolja a féltékenységével. Ezt csak úgy tudja a nő megcsinálni, ha teljes szívvel és őszintén elhatározza, hogy nem fog másokkal flörtölni, és szexuális kapcsolatba belemenni.

Mert ha ezt mondja, és közben megcsalja a férfit, akkor a férfi jogosan féltékeny. És úgy lehet valakit bolonddá tenni, hogy az ember hazudik, hogy neked semmi okod nincs, hogy féltékeny legyél, és közben titokban az illető megcsalja a másikat. Akkor az, aki féltékeny, azt hiszi, hogy nem csak féltékeny, de bolond is.

A hazugság nem csak azt mondani, ami nem igaz, hanem hazugság az is, hogy az ember nem mond semmit. Adrienne Rich amerikai költőnő, aki nagyon sokat írt a hazugságról, nagyon tisztán leírja, hogy főleg nők hazudnak úgy, hogy elhallgatnak mindent. A mi kultúránkban erre vannak nevelve a nők. Hogy semmit ne mondjanak, és ők így hazudnak. Ez éppen olyan hazugság, mint ahogy a férfiak hazudnak, akik a nem igazat mondják. Az ember pedig azért hazudik, mert azt hiszi, hogy az ő igazsága nem elég jó annak, akivel beszél.

Azért hazudunk, mert nem hisszük el, hogy az igazat elfogadja a másik. Miért hazudunk? Miért kezdtem én hazudni, amikor gyerek voltam? Azért, mert az anyám olyan zsarnokként tartott engem, bizonyos korlátok között, hogy csak úgy tudtam szabad lenni, hogy hazudtam neki. Legelőször azért hazudtam, hogy megpróbáljam kitalálni, hogy ő tényleg tudja-e olvasni az én gondolataimat. Mert ő azt hazudta nekem, hogy ő mindig tudja, hogy én mikor hazudok. Első elemiben levágtam a kislány copfját, aki előttem ült, ez egy kézimunka óra volt. És hát nagy balhé volt az iskolában, de hát ahogy sétáltam haza, gondoltam, hogy legalább otthon nem lesz balhé. Amikor hazaértem, a mamám megkérdezte, hogy na, mi volt az iskolában? Mondom, semmi. Azt mondja, na...? Mutasd az orrodat! Nem tudtam, hogy mi van az orrommal, és akkor úgy megnyomta. És akkor azt mondta, túl puha, túl puha, hazudsz, fiam. Az orrod mindig megmondja nekem, hogy igazat mondasz-e vagy hazudsz. És akkor utáltam az orromat. Persze az igazgató felhívta, és megmondta neki, hogy levágtam a kislány copfját. De ő nem mondta meg nekem az igazat. Aztán később azt mondta, hogy a madarak csiripelték. És akkor utáltam a madarakat. De még tizenöt éves koromban is hazudtam neki, mert tudtam, hogyha megmondom neki az igazat, akkor elvenné a szabadságomat. Aztán, amikor tizenhat-tizenhét éves voltam, azért hazudtam a lányoknak, mert tudtam, hogy azt, amit akartam tőlük, soha nem adnák oda, ha megmondanám az igazat.

Tehát az ember azért hazudik, mert nem hiszi el, hogy a másik elfogadja az ő igazságát. Tehát ha valakivel akarok élni vagy barátot akarok szerezni, valakit, akivel tényleg hosszú időn át együtt akarok lenni, akkor annak nem akarok hazudni. Már így is, ahogy beszélek, abban a pillanatban, amikor rájövök arra, hogy valakinek hazudok, az az ember az ellenségem. Az ember nem hazudik a barátjának. Az lehetne a definíciója a barátnak, hogy a barát az valaki, akinek az ember nem kell, hogy hazudjon. Az igazat megmondani annak, aki az ember ellensége, az hülyeség. Szóval lehet az ellenségnek hazudni. És ha a feleségemnek hazudok, akkor rá kell jönnöm, hogy a feleségem az ellenségem. és akkor meg kell kérdezni magamat, miért élek az ellenségemmel? És szerintem az nagyon érdekes, hogy a nők az elhallgatással hazudnak, a férfiak pedig hamisat mondanak. Ez egy érdekes különbség.

Akkor, amikor valaki jár hozzám, és elkezd olyan dolgokról beszélni, ami közte, és valaki más közt történik, akkor én azt mondom neki, hívd meg azt az illetőt, hogy jöjjön veled. Nekem az a szabály, hogy mondjuk te jársz hozzám egyszer egy héten, hogy az a te órád, és nem kell megmondanod nekem, hogy kivel jössz, kit küldesz magad helyett. Te csak felelős vagy azért az óráért, és így nekem mindig nagyon érdekes a napom. Soha nem tudom, hogy ki jön, vagy ki kivel jön, nem tudom egy ember jöne, két ember jön-e, egy család jön-e.

Az jön, akit hozol. És olyankor, amikor állandóan arról beszélsz, hogy mi bajod van valakivel. Nem vagyok egy tradicionális pszichoanalitikus, egy pszichoanalitikus nem tudna ezzel megbirkózni, egyáltalán. És éveket el lehetne tölteni annak az analizálásával, hogy hát miért vagy féltékeny, és akkor kiderül, hogy azért, mert az elmúlt öt évben a hátad mögött a feleséged megcsalt. Hát, hülyeség! Ilyen esetben azt mondom, hogy jöjjenek be mind a ketten. És a kettőjük közt általában ezt meg lehet oldani, vagy hármuk között. Nagyon érdekes konfigurációk jönnek be a rendelőmbe.

Ha az egészségügyben dolgozom, és valaki azt mondja nekem, hogy öngyilkos akar lenni, akkor azt be kell jelentenem, vagy ha eltitkolom, de mégis az lesz, akkor hazudtam.

Ezért nem jó másnak is dolgozni. Ezért nem jó másoknak a moralitása szerint menni. A pszichológusoknak az egyesülete hasonló módon követeli, hogyha valaki úgy véli, hogy valaki veszélyes másokra vagy önmagára, akkor értesíteni kell, mit tudom én mit, a rendőrséget, meg mindenféle embereket. Ami nekem a legfontosabb a terápiában, az hogy teljesen bizalmi helyzet legyen. Nem lehet az igazságot úgy megnöveszteni két ember közt, hogyha állandóan attól félsz, hogy valamit mondasz, és akkor én azt megmondom valaki másnak.

Tehát a legfontosabb az, hogy én azt tudjam mondani neked, hogy te bármit mondasz nekem, én ezt senkinek nem fogom elmondani, a kettőnk közt marad. Hogy ez így legyen, én azt is megteszem, hogy soha semmiféle jegyzetet nem tartok. Nulla jegyzet, mert Kanadában a jegyzeteket egy ügyvéd el tudja intézni, hogy a rendőrség elkobozza azokat. Tehát ha annak a lehetősége megvan, akkor nem tudom azt mondani neked, hogy senki nem fog megtudni semmit arról, amit mi itt beszélünk. Csak úgy tudom azt biztosítani, ha soha semmi nyoma nem marad annak, amiről mi beszélünk, csak az én fejemben. Szerencsére jó a memóriám, és soha nem kell megnézni, miről beszélgettünk, én tudom. És így semmi nyoma sem marad.

Ha nekem valaki arról beszél, hogy öngyilkos akar lenni, akkor megkérdezem, hogy erről beszélgetni akar, vagy ezt meg akarja-e tenni. Mert engem nem zavar, mi erről beszélgethetünk évekig, de akkor meg vagyok nyugodva, hogy erről csak beszélgetünk, mert ez egy nagyon fontos téma. Ha valóban meg akarja tenni, akkor hagyjon ki engem ebből. Én megmondom őszintén, hogy ez nekem nagyon rosszul esne, hogy mindenféleképpen, személyesen is, meg mindenképp rossz volna, hogy valaki, aki velem dolgozik, az megöli magát. Erről lehet őszintén beszélni, és az igazat mondom meg neki.

És néha azt mondom, hogyha valóban meg akarja ölni magát, akkor tegye meg nekem azt a szívességet, hogy fejezze be a terápiát, várjon három hónapot, és ne ölje meg magát három kilométeres körzetben a házamtól. És ezen lehet nevetni, de eddig soha senki huszonhat év alatt, soha senki nem ölte meg magát a praxisomban.

Mit gondolsz az euthanáziáról?

Amikor Londonban voltam, és Laing-el dolgoztam, akkor elküldött engem egy régi pácienséhez, hogy dolgozzak vele. Laing úgy tanított először, hogy kiküldött olyan emberek lakásaira, ahol éppen krízis volt. Elmentem tehát egy nőnek a lakására, és úgy tíz-tizenöt perc beszélgetés után megfogta a kezemet, és azt mondta, hogy ugye vele maradok addig, amíg ő meghal. Ő most meg akarja ölni magát, csak maradjak vele, addig, amíg meghal. És hát ez huszonöt évvel ezelőtt volt, akkor még nem tudtam, hogy ez miről szól, és mondtam, hogy persze, ha ő azt akarja, akkor én azt csinálom. De azért annyit tudtam, hogy azt mondtam neki, hogy ezen majd gondolkozom, hogy jó, de adjon egy-két napot, és akkor majd megmondom neki, hogy mi lesz, elvállalom-e vagy nem.

És amikor a következő szupervízió órámon ezt elmondtam Laing-nek, hát ez hogy lenne, akkor úgy elkezdett ordítani rám, hogy csak na. Hogy nem, ha én ezt akarom csinálni, csak csináljam, de akkor neki semmi köze hozzám, és ilyet nem lehet szupervízióban csinálni, mert mi azért vagyunk, terapeuták, hogy az embereket segítsük élni.

Ha valaki meg akar halni, az rendben van, az az ő dolga. De abban mi nem segítünk. Ha neki segítség kell, akkor találjon valaki mást, aki segítsen neki. És ez nagyon tisztázta az én gondolataimban, nem azt, hogy valamit is rosszallok abban, hogyha valaki segíteni akar valakinek meghalni, de én, mint terapeuta, azt nem csinálom. Mert tisztán látom, hogy aki terapeuta, az az életet szolgálja, nem a halált.

* * *

Nem tudom, mi a legfontosabb, amiről beszélnünk kellene, én azt gondoltam, hogy beszélek egy fél órát, aztán beszélgessünk, mert sokkal fontosabb az, hogy arról beszéljünk, hogy mi a ti problémátok, és nem pedig arról, ami az enyém.

Amikor a segítésről gondolkozom, az első dolog, ami az eszembe jut, hogy amikor én elmegyek segítségért valakihez (ami még a jobbik eset, a rosszabbik az, amikor valaki segíteni akar nekem, még mielőtt én segítséget kérek), akkor a probléma az, hogy egy szégyenteljes helyzetben vagyok. Tehát amikor egymást segítjük, akkor nagyon oda kell figyelni, hogy a szégyenérzéssel kapcsolatos dolgokat ne mellőzzük. Még ha egy pszichoterapeuta rendelőjébe megyek is el, és el is határoztam, hogy minden órát megfizetek, és akarom ezt csinálni, abban a pillanatban, amikor belépek, leülök, ránézek, és ő a terapeuta és én a páciens, akkor is, ha ez nem tudatos, felmerül a szégyenérzet, amivel foglalkozni kell. Mert miért nem én ülök a másik székében? Ezért kell a segítőnek nagyon vigyáznia arra, hogy ne szégyenítse meg azokat, akiknek segít azon a szégyenérzeten felül, ami a helyzettel együtt jár. Szerintem azok a legjobb terapeuták, akik ezt mélyen érzik.

Ilyesmiről nem lehet szabályokat felállítani. Például az etika is olyan, hogy amikor valaki megmondja, hogy mit kell tenni, az már nem etika, hanem zsarnokság. Az etika definíciója az, hogy ki mit csinál kinek, vagy ki mit csinál kivel, hogy vagyunk egymással, tehát a kapcsolatról szól. Abban a pillanatban, amikor arra vigyázol, hogy mit mond a törvény arról, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálni, akkor már nem a másikról gondolkozol, nem vagy kapcsolatban vele. Amikor arra vigyázok, hogy én ne kerüljek bajba, akkor már kiestem a kapcsolatból, akár szülő, akár segítő, vagy terapeuta vagyok. A legnehezebb, de legérdekesebb feladat, hogy úgy maradjunk egymással kapcsolatban, ami nem teszi nehezebbé azoknak az embereknek a helyzetét, akikkel dolgozunk.

Az orvosoknak a világon mindenütt a hippokratészi esküt kell letenniük, aminek nem az a lényege, hogy segítsünk másokon, hanem az, hogy ne tegyük az emberek életét rosszabbá a saját tevékenységünkkel. Tehát ha ezután a másfél óra után, amit most együtt töltünk, mindannyian rosszabbul éreznétek magatokat, mint az elején, vagy úgy éreznétek, hogy megterheltelek titeket a bolondságaimmal, akkor megvádolhatnátok azzal, hogy megszegtem a hippokratészi eskümet.

Mi az a legtöbb, amit egy ember segíthet egy másik embernek? Ezen már sokat gondolkoztam. Szerintem nem sok, csak három dolog jut eszembe. Az egyik az, hogy gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor fedélre van szükségünk. Ha otthontalanok vagyunk, az nagyon kellemetlen, és egy ember meghívhat egy másikat az otthonába. Ezt megtehetjük egymásnak. Na most, hogy hányszor akarjátok ezt megtenni azokkal, akikkel együtt dolgoztok, azt nem tudom, de ilyet lehet tenni, és ez nagyon gyakran valóban segít. Szász Tamás egyszer azt mondta, hogy az elmebajok 90 százaléka abból ered, hogy az embernek nincs otthona. A másik, amivel segíthetjük egymást, hogy ha neked van egy problémád, és én leülök veled, és meghallgatlak, akkor segíteni tudok azzal, hogy megbeszéljük, mi is történik tulajdonképpen, mi az igazság, a valóság a problémád körül. Ez a demisztifikáció. Mert amikor úgy mondjuk el egymásnak, hogy mi van, hogy "ez történt, meg az történt", akkor már bajban vagyunk. Mert soha semmi nem történik, hanem mindig valaki valamit csinál valakivel vagy valakinek. Tehát te segíthetsz nekem azzal, ha azt mondod, hogy "ne azt mondd, hogy mi történt, hanem valóban nézd meg, hogy ki bántott téged, vagy te kit bántottál, és aztán ő kit bántott". Ez nagyon segít, mert így tudjuk meg, hogy mi a baj. Ha kiderül, hogy X. Y. bántott engem, akkor legalább tudom, hogy mit csináljak vele: elkerüljem, megverjem, vagy megkérjek valakit, hogy segítsen, és védjen meg tőle.

A harmadik dolog, ahogy segíthetünk, az szerintem az, hogy bátorítjuk egymást. A lányomat látogattam meg egy pár hónapja, aki egy amerikai egyetemen tanul most, ahol felfedezte, aztán kérdezte tőlem, hogy tudom-e, mit mondott Buddha a tanítványainak, mielőtt meghalt. Mondtam, hogy nem tudom, elfelejtettem, vagy nem is olvastam. Szóval a tanítványai nagyon sírtak, és panaszkodtak, azt mondták, most itthagysz minket, itt leszünk egyedül, nem tudjuk, hogy mit csináljunk, ne menj el, ne halj meg, ha akarnál, itt maradhatnál. És a Buddha azt mondta (és ez fontos, mert ezek voltak az utolsó szavai), hogy "mindannyian legyetek a saját lámpásaitok, használjátok a saját fényeteket, hogy lássatok; találjátok meg az önbizalmatokat, és amit meg lehet tanulni, azt a saját tapasztalataitokból tanuljátok meg". Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy nincs rá szükségük, mert amit meg lehet tanulni, azt önmaguktól tanulják meg, nem másoktól. A Buddha a halála előtt tehát bátorította a tanítványait, azt mondta, nélkülem is jól meg tudjátok csinálni, nincs rám szükségetek.

A gyerekeknek főleg másfél és hat éves koruk között óriási szükségük van arra, hogy a szüleik bátorítsák őket. Nagyon gyakran kerül a gyerek olyan helyzetbe, hogy éppen megpróbálna valamit, de nem tudja egészen, hogy kell, vagy hogy meg tudja-e csinálni, és inkább abbahagyja. Ilyen helyzetben fontos, hogy a felnőttek biztassák. Angolul a biztatás "encourage", a "cour" szívet is jelent, tehát azok, akik elvesztették a bizalmukat, a szívüket is elvesztették.

Még egyszer. Azt állítom, hogy egy ember, akármilyen segítő is, csak ezt a három dolgot tudja megtenni: szállást adni, segíteni átlátni a problémán, hogy megtudjuk, mi az igazság, és bátorítani, hogy azt tegyük, amit akarunk. Na most, ha ti azt hiszitek, hogy lehet máshogy is segíteni, akkor mondjátok meg, hogy én is el tudjammondani másoknak. Én már 30 éve dolgozom emberekkel, de csak ezeket tudom.

Arra is gondoltam, hogy elmondom nektek azt a történetet, mikor egy Krishnamurti nevű ember vacsorázott Aldous Huxley-val és másokkal és Huxley felesége mondta az asztalnál, hogy ez a Krishnamurti mennyit segített más embereknek, és milyen fantasztikus ember. Akkor Krishnamurti azt válaszolta: "Asszonyom, lehet, hogy igaza van, de én soha senkit nem segítettem megfontolással vagy akarattal, ha segítettem valakin, az véletlen volt".

Szerintem ez is nagyon fontos: ha a segítés a szégyennel kapcsolatos, akkor a legjobb úgy segíteni az embereknek, hogy ne is tudjuk, hogy segítjük őket. És ezt hogy csinálom én? Én úgy gondolkozom arról, amikor valakivel együtt vagyok, hogy az a fontos, hogy én jól érezzem magam, amennyire lehet. Nekem csak egy életem van. Például, ahogy most beszélek veletek, ez az életem, ha kapok érte pénzt, akkor jó, ha nem, akkor nem jó, de az élet és a munka nem választható el, az életem nem ezen a munkán kívül van. Most itt élek veletek együtt, és ha ti nem is tudjátok, ez a ti életetek is, ha unalmas, amit mondok, hülyék vagytok, ha nem mentek valahova máshová. Nekem a legfontosabb, amikor páciensekkel vagyok, hogy ne unatkozzak, mert ha unatkozunk, akkor várunk valamire. És mire vár az ember? A halálra. Akkor minek üljek ott? Ha nem tudok valakivel úgy együtt lenni, hogy az nekem érdekes legyen, akkor inkább hagyjuk abba.

Tehát ha az életemet töltöm emberekkel, és jól érzem magam, élvezem a kapcsolatot, akkor nekem úgy tűnik, ez a legtöbb, amit csinálhatunk, és akkor nem is kell, hogy hálásak legyenek érte, így aztán szégyellniük sem kell magukat. Az a jó terapeuta, aki valóban jól tudja érezni magát olyan emberekkel, akiknek nincsenek barátaik. Mert tulajdonképpen ki kerül a Lipótra? Én biztos nem kerülnék a Lipótra, amíg van még egy-két ember, aki beszélget velem, vagy a barátom. Amikor már nincsenek barátaim, lehet, hogy a Lipótra kerülök.

Na most, ha abban a munkában, amit el kell végeznetek, mert törvény van rá, vagy valaki azt mondta, hogy azt kell csinálni, és ezért kaptok pénzt, de nem élvezitek a munkátokat, akkor szerintem találjatok más munkát. Különben nem jó a ti lelketeknek sem, és azoknak a lelkének sem, akikkel dolgoztok.

Az úgynevezett Karma-jógában, ami egy több ezer éves kínai tradíció, azt mondják, olyan cselekvés nincs, aminek ne lenne jó és rossz hatása egyszerre. Tehát akármilyen jót akar az ember, rosszat fog csinálni, és akármilyen rosszat tesz, valami jó felé megy. Ezt azért fontos tudni, mert minél inkább jót akarunk tenni, annál rosszabb lesz az eredmény. Nem tudom, hogy a magyarban van-e ilyen mondás, angolul azt mondják, "az út a pokolba jó szándékkal van kikövezve". És szerintem ez igaz.

Mielőtt 30 évvel ezelőtt elkezdtem volna családokkal dolgozni, először matematikus voltam, de meguntam, és gyorsan átképeztem magam pszichológusnak, de nem klinikainak. A diplomamunkámat a nyelv pszichológiájából írtam, arról, hogy tanulnak a gyerekek beszélni, és hogy a nyelvtannak milyen pszichológiai alapjai vannak.

Tehát klinikumból nem tanultam semmit. Ennek ellenére nagy szerencse volt, hogy egy olyan állást kaptam, ahol gyerekekkel és családokkal tudtam dolgozni, mert így előbb a saját tapasztalataimból tudtam meg azt, hogy milyen gyerekekkel és családokkal együtt lenni, minthogy megtanítottak volna rá térkép szerint. Mert mostanában az ember mindig térképet kap előbb, és utána megy oda, amiről a térkép szól. Szerintem sokkal jobb volt, hogy két évig dolgoztam anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, és rájöttem egy érdekes dologra.

Minden családban, akikkel dolgoztam (volt anya, apa, két-három gyerek), úgy 5-6 óra után én mindig nagyon jóban voltam az anyával, és veszekedtem az apával. És észrevettem, hogy ez minden családban így van. Aztán elmentem egy idősebb terapeutához, aki már több éve dolgozott, és mondtam neki, hogy hát nem érdekes, hogy ez mindenütt így van? Azt mondta, hogy ja, ha te a saját családoddal nem végeztél, nem dolgoztad át azokat a problémákat, amik a te családodban voltak, akkor minden családban a te családodat fogod látni. És akkor rájöttem, hogy ez valóban így volt, mert anyámmal sokkal intimebb volt a kapcsolatom, mint az apámmal, és az apámmal soha nem tudtam veszekedni..., de akkor veszekedtem a mások apjával. Így nagyon jól meg tudja az ember oldani a saját problémáit más családokon keresztül. Ezt azért mondom el, mert én még most is megengedem magamnak, hogy hibákat csináljak, mert a hibákból rengeteget lehet tanulni, csak ugyanazt a hibát nem szeretem többször elkövetni.

Egy antropológus barátom azt is mondta, hogy az antropológiai világirodalom 90 százaléka szemét, mert a legtöbb antropológus elmegy a világ egy eldugott szegletébe és nagyon figyel, leír mindent, de amit lát, az csak a saját családja és a saját kultúrája. Tehát amit az irodalomban lehet olvasni, az nem a tényekről szól, hanem arról, aki írta. És sajnos ugyanez van a terápiákban a segítőkkel.

Nagyon nehéz tisztán látni, hogy mi a helyzet ott, ahová minket meghívnak. Az első dolog amit megtanultam, hogy amikor a telefon csöng, és valaki azt mondja, hogy ez a probléma és gyere ki, segíts nekünk, akkor nem szabad elhinnem, hogy az, aki engem meghív, az valóban tudja, hogy mi a probléma. Én azt mondom magamnak ilyenkor, lehet, hogy ez a probléma, de valószínűbb, hogy nem. És azt is megtanultam, hogy sokkal jobb, ha én megyek oda, ahol a probléma van, mint azt mondani, hogy ők jöjjenek hozzám. Sokkal többet megtudok, ha én megyek el a család házába, mintha ők jönnének az irodámba. Lehet, hogy kényelmesebb nekem, ha ők jönnek a rendelőmbe, de akkor soha nem fogom megtudni, hogy élnek, milyen az életük, hogy ki mit csinál kivel és milyen helyzetben. De ha mondjuk 2-3 napig együtt élnék velük, esetleg meghívnának vacsorázni, és a házban aludnék, akkor sok mindent megtudnék, amit máshogy nem. De ha nem is laknék velük, csak két órára mennék oda, és megkérdezném a gyereket, hogy te hol alszol, és ha látnám, hogy hányan alszanak egy szobában, és mikor jön haza a papa, és hogy ugat-e a kutya, mikor megérkezik..., mindennek van valami értelme. És ezt soha nem tudnám meg, ha nem mennék oda. És megkérdezném a mamától, hogy mi a probléma, és megkérdezném a papától, az egy másik történet; és ha mondjuk elmegyek sétálni az idősebb fiúval, akkor ő egész biztos másfélét fog mondani. És végül is, saját magamnak kell megfogalmaznom, hogy én hogy látom, hogy mi a probléma.

Na most, még egy az ilyen helyzetek etikájáról, ami most eszembe jutott. Az nagyon fontos, hogy az ember tudja, kinek dolgozik, ki a kliens. Mert ha én mondjuk azt hiszem, hogy azoknak dolgozom, akik nekem fizetnek, akkor egész más a helyzet, mint ha azt gondolom, hogy azoknak dolgozom, akiknek a problémájuk van. Például az én családomban, amikor mindenféle pszichológiai teszteket akartak csinálni a gyerekeimen, pl. intelligenciateszteket, akkor én ezt nem engedtem meg, mert mire fogják felhasználni az eredményt? És az, aki "segíteni" akar a fiamnak és a lányomnak, szerintem nem nekik akar segíteni, hanem valaki másnak fogja odaadni az eredményeket, mások fognak elhatározni ezt meg azt. Mindenki azt fogja hinni, hogy az én fiamnak meg lányomnak nagyon jó lesz, vagy megmondják nekik, hogy okosak vagy buták, de ezt mind-mind meg lehet előzni szerintem azzal, hogy azt mondom, kérem szépen, inkább nem. Nagyon gyakran arra is rájöttem, hogy a pszichoterápia, a segítés nem olyan tudomány, mint a matematika vagy a fizika, hanem inkább olyan, mint a politika vagy az etika. És tulajdonképpen minden helyzetben két nagy probléma van. Az egyik, hogyan segítsük egymást úgy, hogy ne bántsuk egymást, a másik, hogy egyre több hatalma legyen annak, akit segítünk, és nem arra, hogy mások fölött legyen hatalma, hanem arra, hogy a saját életét úgy élje, ahogy akarja. Tehát nem tudományról van itt szó, hanem politikáról és etikáról.

Hát ennyit mondok, és most mondjátok, hogy egyetértetek-e. És még annyit akarok mondani, hogy semmiről nem akarlak meggyőzni benneteket, csak elmondom, hogy 30 éves munkálkodás után ez az, amit elhiszek magamban, így gondolkozom.

* * *

Abban a szobában, ahol dolgozom, az asztal előtt, ahol írok, van egy ablak, és az utcán megláttam egy asszonyt, aki kiabált egy kis három éves gyerekre, aki tőle kb. 15 méterre állt. A nő ordított, hogy gyere ide, a gyerek visszaordított, hogy te gyere ide, és ez így ment, és mind a ketten egyre feldúltabbak voltak. Gondoltam, hogy kimegyek, és beszélek a mamával egy kicsit, és ahogy mentem, gondoltam, hogy beszéljek vele úgy, hogy ne szégyenítsem meg. És persze ilyen, vagy még rosszabb helyzetekben az ember soha nem tudja, hogyha vége van, az, akivel beszéltem, nem szégyelli-e magát, és nem érzi-e úgy, hogy megszégyenítettem. Ez mindig egy lehetőség, viszont én úgy akartam beszélni vele, hogy ez minimális legyen. Hát odamentem, és mondtam neki, hogy bocsásson meg, de nem tudtam ezt nem hallani és látni, és az jutott eszembe ott, ahol én ültem, és láttam ezt, hogy ő olyan nagy, és a gyerek olyan pici. És lehet, hogy ebben a helyzetben ő, a nagy, meg tudná engedni magának, hogy odamenjen, és lehet, hogy a kicsi még nem tudja megengedni magának azt, hogy ő jöjjön ide anélkül, hogy valóban rettenetesen rosszul érezze magát. Hát így egy kicsit beszélgettünk, és úgy látszott, hogy nem volt rám nagyon dühös a nő. Amikor visszamentem, onnan láttam, hogy odament a kisgyerekhez, felvette a karjába, és elmentek. Na és ez könnyű eset volt.

Néhányszor az életemben olyan nőkkel kellett dolgoznom, akik nagyon keményen verték a gyereküket, és szociális gondozónak kellett beavatkozni a családba. Az anya azt mondta, hogy nem szeretné ezt tenni, de nem tudja magát fékezni, és bizonyos helyzetekben kékrezöldre veri a gyereket. Persze az első impulzusom az volt, hogy megszégyenítem, és megmondom neki, hogy hagyja abba, és soha többé ne csinálja. De azt már tudtam, hogy ennek semmi értelme nem lenne, mert minél rosszabbul érezné magát, annál jobban verné a gyereket. Egy ilyen paradox szituáció volt. Rájöttem arra, hogy én minél szeretetteljesebb körülményeket tudok szervezni az asszonynak, minél több szeretet kapott, annál jobban tudta szeretni önmagát, és annál kevésbé verte a gyereket. A paradox az volt, hogy általában az ember gyűlöletet érez azok iránt, akik gyereket vernek, de ha az ember ezt a gyűlöletet kifejezi, akkor ahogy a másik ismét egyedül lesz a gyerekkel, annál jobban fogja verni. Tehát ha tovább megyünk, az derül ki, hogy ahogy velem bántak, úgy bánok önmagammal és azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám, tehát a szeretteimmel. Tehát azok, akik a gyerekeiket bántják, önmagukat is bántják, mert amikor gyerekek voltak, őket is bántották. Na most, hogy énvelem ki mit tett a múltban, azon nem tudok változtatni. Hogy mit teszek azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám, azon sem tudok változtatni. Az egyetlen dolog, amin tudok változtatni, hogy én hogy bánok magammal. És ha ilyen embereknek akarunk segíteni, akkor arra kell nagyon odafigyelni, hogy beszélek önmagammal, milyen hülyének és marhának hívom önmagamat, amikor gondolkodom magamról.

Amikor egy anya, aki otthagyja a csecsemőjét majdnem meghalni azért, hogy férfiakkal érezze jól magát, akkor szerintem ő nem élvezi magát, hanem rettenetesen érzi magát, és nagyon rossz a viszonya önmagával. És persze akkor meg kell menteni, meg kell védeni a gyereket. De hosszú távon inkább egy olyan embert kellene találni, akinek ez a nő szimpatikus. Mert csak úgy tudja ez a nő megszeretni önmagát, ha valaki szereti őt. Nem mondom, hogy könnyű találni ilyet, de erre kell törekedni.

Csak arra kell vigyázni, hogy ne olyan dolgokkal segítsük az embereket, ami nekik még nem jutott eszükbe. Például a fiam egyszer azt mondta, az a baj az iskolával, hogy nagyon sok feleletet adnak olyan kérdésekre, amiket ő fel sem tett, de azokra, amiket kérdezett, nem volt felelet. Az egész iskola jobb lenne, ha odafigyelnénk arra, hogy mi érdekli a gyerekeket. Azt hiszem, a nagy baj ott keletkezik... két nagy baj van. Az egyik az, amikor a szülők vagy a tanítók azt mondják, hogy ne arra figyelj, mert erre kell figyelni, akkor már arra tanítjuk a gyerekeket, hogy ne legyenek őszinték és ne legyenek önmaguk. Ha odafigyelnénk arra, hogy mire figyelnek a gyerekek, és nem mondanánk nekik, hogy mire kell figyelniük, és bátorítanánk őket, és megengednénk nekik, és abban segítenénk, hogy egyre több olyan dolgot adnánk nekik, ami érdekli őket, akkor szerintem a gyerekek úgy nőnének fel, hogy önmaguk maradnának. Nagyon gyakran, amikor felnőttekkel dolgozom, oda kell visszamenni, és azt kell mondani nekik, hogy figyeljék meg, merre irányul a figyelmük, ha nem irányítják. És amikor az ember már felnőtt, nagyon nehéz rájönni, hogy ki is lennék akkor, ha nem árultam volna el magam azért, mert mások azt mondták, hogy nem így kell, vagy nem erre kell figyelni. Emlékezzetek vissza, amikor gyerekek voltatok, hogy volt egy olyan pont, ami előtt amit csak gondoltatok, kimondtátok. Ha figyeltek a gyerekekre, mindent kimondanak, egy 2-3 éves gyerek mindent elmond. Az a pillanat, amikor valamit mondani akartam, de meggondoltam, és nem mondtam, az a kezdete minden fájdalomnak. Azok, akik terápiába jönnek, oda akarnak visszamenni, és azt próbálják meg, hogyan lehetne az, hogy egy embernek (aki éppen én vagyok), mindent elmondhassanak. A saját fájdalmunkra nem akarunk emlékezni, inkább másoknak okozunk fájdalmat. Ez nagyon szomorú dolog, és nem tudom, mi a kiút, de ilyenkor kimondják, amire csak gondolnak, mint mikor még gyerekek voltak, még mielőtt rájöttek arra, hogy nem szabad mindent kimondani. Ez egy rettenetes dolog arra rájönni, hogy az a gyerek, aki éppen mondana valamit, de nem teszi, már rájött, hogy az a felnőtt nem akarja tudni, vagy mérges lenne vagy megszégyenítené, ha elmondaná amit akar. Nagyon hamar megtanulják a gyerekek, hogy jobb, ha nem szólnak semmit.

A kérdés az volt, hogy az viszont paradox helyzet, hogy ha mindent kimondok, az olyan konfliktusokat generálhat, amit aztán nem tudok kezelni, és ilyenkor mit lehet csinálni? Paracelsus kb. 600 évvel ezelőtt azt mondta, hogy ha igen van az ember szívében, mondjon igent még akkor is, ha az gonosz, és ha nem van az ember szívében, akkor mondjon nemet még akkor is, ha az gonosz, mert csak így tudja az ember megmutatni magát, így tud láthatóvá válni. Tehát aki nem mondja meg, hogy mi van benne, az láthatatlan. Ez a Láthatatlan Ember.

Na, most mondhatjuk, hogy jó, én nem leszek láthatatlan, de abban a pillanatban, amikor mások látnak, le akarnak lőni, tehát akkor cél vagyok. Tulajdonképpen egy másik helyzet is van, mert amikor én elmondom, hogy ki vagyok és megmutatom magam, csak akkor lehet szeretni is engem. Mert ha nem mutatom meg magam, akkor senki nem tud szeretni sem. Ilyenkor lehet, hogy azt mondják, hogy engem szeretnek, de én mélyen magamban tudom, hogy valójában azt szeretik, akinek ők szeretnének, hogy legyek. És ilyenkor azért kell csendben maradnom, nehogy rájöjjenek arra, hogy én nem az vagyok, akit ők szeretnek. De akkor miért legyek ott? Azért, hogy ők azt higgyék, hogy szeretnek? De nem szeretnek, vagy az nem én vagyok. És ha ezt a szerepet eljátsszuk, akkor az színház, és az ember rettenetesen egyedül érzi magát, mert mindig színpadon érzi magát. És hogy kerülhetne le onnan? Kivel beszélgethetne önmagaként? És elmondják, hogy milyen rossz mindig színpadon lenni.

Ha az fontos nekem, hogy valóban engem szeressenek, akkor el kell határozni, hogy megmutatom magam, és abban a pillanatban meg fogom tudni, hogy ki valóban a barátom, és ki nem. Mert az, akinek ez konfliktust okoz olyan irányban, hogy mérges lesz rám, vagy nem hisz nekem, vagy nem vesz komolyan, akkor tudhatom, hogy ő nem a barátom. Én inkább élek úgy, hogy nincsenek barátaim, minthogy húsz ember mondja azt, hogy a barátom, és közben egyedül érezzem magam. Tehát leggyorsabban úgy tudja meg az ember, hogy ki szereti valóban és ki nem, hogy őszinte és spontán. Csak úgy lehet az ember őszinte, ha spontán. Szerintem akármennyi konfliktust is okoz, hogy az ember őszinte és spontán, akkor is megéri. Mindig el lehet futni... Én például olyan ember vagyok, hogy elfutok, ha ezt nem lehet csinálni. Tizenhat éves voltam, amikor itt hagytam Magyarországot, az utóbbi 25 évben nincs főnököm és nincs beosztottam, saját magam ura vagyok, egy kezemen meg tudom számolni, hány barátom van, mert abba bele lehet halni, ha az embernek színházat kell játszani. Az tele van stresszel. Selye János nagyon tömören megmondta, hogy ilyenkor az ember vagy verekszik vagy elmenekül vagy védelmet kér, különben beteg lesz. Ha nem tudsz elszaladni, veszekedni, ha nincs, aki megvédene, akkor megbetegszel, és meghalsz. Ezt komolyan kell venni.

* * *

Három évvel ezelőtt az ENSZ meghívott Szarajevóba. Akkor nem volt repülőforgalom, így egy óriási katonai géppel vittek be. Az volt a dolgom, hogy meglátogassam azokat a helyeket, ahol a háború alatt traumatizálódott gyerekekkel foglalkoztak, és beszélgessek a pszichiáterekkel, pszichológusokkal és szociális munkásokkal, akik ezekkel a gyerekekkel foglalkoztak. Én tíz napot töltöttem ott, és sokat hallgattam, sokat néztem és egy keveset beszéltem, aztán írnom kellett egy ajánlást. Azt ajánlottam, hogy hagyják a gyerekeket békén, mert tulajdonképpen a gyerekek nem voltak traumatizáltak, a háború három éve még jót is tett nekik, mert nem kellett iskolába járniuk. Ami valóban traumatizálta a gyerekeket énszerintem, az az iskola volt.

Rettenetes, hogy emberek mit tettek emberekkel. Szarajevó olyan hely volt, hogy minden éjjel rémálmaim voltak, nagyon megrendített, amit ott láttam, ott voltak a nyomai a kegyetlenkedésnek. Rettenetes, mert ha ott megtörtént, akkor itt is megtörténhet, és akárhol a világon megtörténhet, hogy ennyire tudjuk utálni egymást. És kik azok, akik nem tudnak kreálni, csak rombolni tudnak? Ha az ember nem tud építeni, akkor rombol.

Mikor én itt iskolába jártam (1956-ban, gimnázium közepén mentem ki nyugatra, tehát 8 elemi és 2 és fél év gimnázium volt, amit itt jártam), az nem volt olyan jó, mert rettenetes sok mindent kellett csinálni, amit nem akartam, és elég gyakran megszégyenítettek, amikor rosszul emlékeztem valamire, vagy nem tudtam valamit. De Boszniában és a környékén a horvátok iskolái, azok még sokkal rosszabbak olyan szempontból, hogy rettenetesen megszégyenítik azokat, akik nem csinálják, amit kellene. És ha meg kell csinálni, amit más mond még akkor is, ha az az ember hülye, csak azért, mert hatalma van fölöttem, az olyan megszégyenítő dolog, hogy az ember elveszti a perspektíváját. Van egy olyan pszichológiai törvény, ami úgy megy, hogy ha megszégyenítenek, akkor bosszút akarok állni. Dolgoztam egy férfival, akinek volt egy kis fekete könyve, amiben mindenkinek a neve és a címe benne volt, aki őt valaha is megszégyenítette. És ez az első osztályos tanítónőjével kezdődött. Annak a mostani címe benne volt, a neve, és hogy mit fog vele csinálni. Ha egy egész nép bosszút akar állni azokon, akik éveken keresztül megszégyenítették, akkor el tudjátok képzelni, milyen lesz ott... ember embert fog ölni, és olyan gy˝ ulölettel teli dolgokat fognak csinálni, mint például Szarajevó kellős közepén egy gyönyörű épülettel, ami valaha könyvtár volt, és most üres, kiégett, egy rom.

Tehát azt mondtam, hogy hagyják békén a gyerekeket, de miért nem változtatják meg az egész iskolai rendszert az első elemitől a gimnázium végéig? Hát persze csak nevettek rajtam, azt mondták, hogy ahhoz nekik nincs hatalmuk, azt nem lehet megtenni. Sajnos, ha a háborúnak vége lesz és minden normális lesz, akkor megint kínozni fogják a gyerekeket. Na most, ha a gyerekeket kínozzák, ők is kínozni fogják a gyerekeiket. Mert hogy van az, hogy elfelejtjük, amit velünk tettek, miért csináljuk másokkal, amiről tudjuk, hogy nekünk nem volt jó? Minden tanár tudja, hogy milyen rohadt volt iskolába járni, és akkor miért csinálják ők is azt? Most már a traumatanból tudjuk, hogy akik traumatizálva vannak, azok átállnak azoknak az oldalára, akiknek hatalmuk van, és ez arra jó, hogy elfelejtsük a saját fájdalmainkat. Tehát az azonosítás azokkal van, akik minket bántanak, és mire felnövünk, bántunk, mert már nincs intuíciónk, nem érezzük, hogy milyen érzéseket keltünk azokban, akiket bántunk, mert azt csak úgy tudnánk megérezni, ha emlékeznénk a saját fájdalmunkra. De a saját fájdalmunkra nem akarunk emlékezni, inkább másoknak okozunk fájdalmat. Ez nagyon szomorú dolog, és nem tudom, mi a kiút, de ilyesmiről beszélgetni kell.

Na, Kanadában sincs szabadság, ott is megvan, hogy kell beszélni, mit kell csinálni, például a pszichológusoknak van egy etikai kódexe, amiben azt mondják, hogy minden órán jegyzeteket kell csinálnom. Hát én nem vezetek jegyzeteket, egy szót sem írok le abból, hogy ki mit mond nekem, mert az sokkal fontosabb nekem, hogy azt mondhassam annak, akivel dolgozom, hogy amit mond, az kettőnk között marad. Különben törvényileg elvehetik tőlem, amit írok, és akkor már nem tudom kontrollálni, így inkább nem írok le semmit. Szóval a szabadságért való harcnak soha nincs vége, még akkor sem, ha az ember elmenekül. Mindig menekülni kell. Gondoltam, ha pszichológus nem lehetek, akkor majd taxit vezetek, és a taxiban úgy lehet beszélgetni, ahogy én akarok.

Hát ha én nem tudom elfogadni saját magam, akkor téged sem tudlak elfogadni, tehát nem tud. Ez nem jelenti azt, hogy a segítőnek olyan "reneszánsz" embernek kell lenni, és hogy nagyon boldognak kell lenni. Mert az is igaz, hogy aki egy jó segítő, az a pokolban is volt és a mennyországban is. A jó segítőnek ismernie kell önmagát, és ismernie kell az érzéseit, és a múltban sokat kellett szenvedjen már, mert ha nem szenvedtem volna, akkor nem tudnék szimpatizálni azokkal, akik szenvednek. De ha éppen most szenvedek, ha csak a fejem fájna, akkor nem tudnék rád odafigyelni. Minél többet szenvedek most, annál kevésbé tudok másoknak segíteni.

Még egy gondolatot érdemes elmondani. Vannak pszichológusok, akik börtönben dolgoznak, nem azért, mert bebörtönözték őket, hanem mert börtönpszichológusok. Ha olyan emberekkel kellene dolgoznom, akik tudják, hogy életük végéig börtönben lesznek, akkor másképp lennék pszichológus, mintha olyan emberekkel dolgoznék, akik úgynevezett szabadok. Sajnos annak ellenére, hogy úgy néz ki, mintha ti szabadok lennétek, lehet, hogy egy láthatatlan börtönben éltek, és én is. Na most, az nagyon fontos, hogy ez ellen fellázadjunk, hogy ne dolgozzunk úgy, ahogy a börtönpszichológusok dolgoznak. Ha én lennék börtönben, és ti segíteni akarnátok, akkor akármilyen orvosságot adnátok, én bevenném. Mert itt vagyok a börtönben, unatkozom, ha van Prozac, én beveszem, bármi van, én megpróbálom. Viszont ha szabad vagyok és valami problémám van, azt szeretném, hogy valaki úgy segítsen nekem, hogy tisztelje a szabadságomat. És bátorítson engem arra, hogy úgy válasszak minden pillanatban, ahogy nekem jó, nem pedig ahogy neki jó, vagy ahogy kell, vagy ahogy mások szeretnék, hogy válasszak. Tehát amikor azt mondtam, hogy tudjuk egymást bátorítani, akkor éppen erre gondoltam: arra bátorítsuk egymást, és azt lássuk meg, hogy minden pillanat egy kritikus pillanat, minden pillanatban megváltoztathatjuk az életünket. Nincs olyan pillanat, ami nem egy krízis. Általában úgy gondoljuk, hogy vannak krízisek, és vannak "nem-krízisek". Azzal a gondolattal akarok elbúcsúzni, hogy minden pillanat egy krízis. Viszontlátásra!