Mostanában olyan házak alapításán dolgozom, ahol olyan emberek élhetnek együtt, akik különben kórházba kerülnének, és / vagy erős orvossággal vagy elektrosokkal kezelnék őket, szóval olyanok, akiket skizofréneknek vagy pszichotikusoknak vagy más ilyesfajta "veszélyes" embereknek nyilvánítanának. Ezeket a házakat asylumoknak - magyarul menedékházaknak - hívják. Az ilyen menedékházak építése nagyon fontos számomra. Elképzeltem, hogy hová szeretnék menni, ha esetleg megbolondulnék, vágy hová szeretném küldeni valamelyik közeli hozzátartozómat - a fiamat, a lányomat vagy a feleségemet - ha megbolondulnának, és halvány gőzöm sem lenne arról, hogy kihez fordulnék. Ismerőshöz biztosan nem fordulnék, kórházba pedig egyáltalán nem akarnék menni. Így aztán megtaláltam ezt a megoldást. Londonban például van négy-öt ilyen ház, van egy Észak-Amerikában, egy Hollandiában, s valószínűleg van egy-kettő, amiről nem tudok, ahol mindenféle kezelés nélkül élnek emberek együtt, pszichiáterek és pszichológusok nélkül, anélkül, hogy pácienseknek neveznék vagy más módon hátrányosan megkülönböztetnék őket. Ezek az emberek megpróbálnak úgy élni együtt, hogy vigyázzanak egymásra, és megengedjék egymásnak azt, amit tenniük kell, vagy amit tenni akarnak. Mindezt anélkül teszik, hogy bárki azt hinné, jobban tudja, hogy valaki másnak mi kell, mint az illető saját maga.

Az első ilyen menedékházban megtörtént az, hogy az egyik ott szeretett tyúkokat vagy pulykákat tenni a feje. tetejére. A fejére kötötte a madarakat egy övvel, és úgy szeretett járkálni, néha kéthárom napos, eléggé büdös hússal a feje tetején. Az emberek egy kicsit ugyan elkerülték, de még megengedték neki, hogy így járkáljon. Egy másik ember a saját nemi szervét púderozta, különben teljesen meztelenül járkált, és a többiek ezt is megengedték. Miért ne? Nem zavart senkit. Mielőtt ezt tette volna, négy-öt nagykabátot vett egymásra mert attól félt, hogy valaki megtámadja - főleg a nemi szervét féltette - és úgy járkált. Teljesen be volt burkolózva. Most, ebben a házban éppen az ellenkezőjét csinálta, hogy kipróbálja, milyen az. Ez az ember éppen a konyhában volt, amikor az a bizonyos magas férfi a pulykával a fején belépett, ráadásul a pulykás embernél véletlenül volt egy játékpisztoly is. Abban a pillanatban, ahogy meglátta ezt a másik embert, aki púderozta magát, azonnal odacélzott és lőtt. Ez volt a legrémesebb dolog, amit a púderozó ember el tudott képzelni. Abban a pillanatban elájult, összeesett, de amikor magához tért, attól fogva minden fóbiája eltűnt. Onnantól kezdve ez nem jelentett problémát a számára. Ilyen dolgokat nem lehet előre kitervelni, ilyen dolgokat csak meg lehet engedni, s néha meg is történnek.

Ezt azért meséltem el, mert Budapesten s Debrecenben is érdeklődnek néhányan ilyen házak magyarországi létesítése iránt, de mielőtt még egy ilyen ház beindulna, minden kis csoportnak ki lehetne dolgozni a saját, arra vonatkozó elveit, hogy hogyan lehetne ezt jól csinálni. Nincs szükség arra, hogy az ott dolgozók magas végzettségűek legyenek, csak arra van szükség, hogy türelmesek legyenek, hogy oda tudjanak figyelni az emberekre, és hogy ne ijedjenek meg azoktól, akik maguk is nagyon meg vannak ijedve. Ennyit erről.

Gondoltam, felolvasok egy levelet, amit Rene Daumal írt. Ez az utolsó levél, amit életében írt a feleségének, akit Verának hívtak. Daumal író, gondolkodó volt, s egész fiatalon halt meg. Ezt a levelet lefordítottam magyarra, úgy ahogy tudtam, és most felolvasom nektek.

"Halott vagyok, mert nincs vágyam. Nincs vágyam, mert úgy gondolom, birtokában vagyok sok mindennek. Úgy gondolom, birtokában vagyok sok mindennek, mert megpróbálok adni, Ha adni próbálsz, akkor meglátod, hogy nincs semmid sem. Ha meglátod, hogy nincs semmid, megpróbálsz adni önmagadból. Ha megpróbálsz adni önmagadból, látod, hogy semmi vagy. Ha látod, hogy semmi vagy, vágyódsz valamivé válni. Ha vágyódsz valamivé válni, akkor elkezdesz élni."

Ez a levél is a vágyról szól, és ez is - csakúgy, mint mások - összekeverik a vágyat és a szeretetet. Gondolom, a pszichoterápiában beszéltetek a szeretetről és a vágyról, de ebben a spec., koll.-ban nem nagyon, bár a szerelem, a szeretet és a szexualitás is nagyon különös tudatállapotok. Egyszer, egy egészen különös tudatállapotban én magam is arra jöttem rá, hogy nem tudom mikor és miért, de a szexualitás egyszer csak teljesen személytelenné válik. Milyen tudatállapot az, amikor a szexualitás személyesség helyett személytelen lesz? A szexualitás tulajdonképpen kétféle módon lehet személytelen. Vagy az állati felé megy, és akkor állati lesz, nem személyes, vagy pedig személyen túlivá, tehát szellemivé válik. Amikor idáig jutottam a gondolataimban, akkor rájöttem arra, hogy a szexualitásban van egy nagyon mély tudatállapot, amibe beleeshet az ember, s ha nem is esik bele, akkor is ott van, amit azt hiszem, hogy úgy hívunk, szégyen. Szégyenérzés. Valami történik - lehet, hogy csak velem - amikor az ember nagyon odaadja magát, hogy adjon és kapjon, azt, amit valóban akar, mindent, teljesen határtalanul, amit valaha is akart. Tehát teljesen odaadja magát azért, hogy a vágyai teljesüljenek, s a másik vágyait teljesítse, akkor nagyon veszélyes helyzet alakul ki. A veszély az, hogy az ember átadja magát ennek az érzésnek, de ennek egyszer vége lesz. Amikor az ember megéli az érzést, akkor el kell veszítenie az önuralmát. Ha nem veszti el, akkor valószínűleg nem kap mindent, s nem ad mindent. Ha egy bizonyos határon túllép az ember, akkor elveszti az önuralmát. Abban a pillanatban, amikor elvesztjük az önuralmunkat, akkor pedig meg kell birkóznunk a szégyennel. Ez azért van, mert korai kisgyerek korunk óta abban a pillanatban, amikor az önuralmunkat elvesztjük, nagyon gyakran megszégyenítenek minket. A nagy kérdés akkor a szexualitásban az, hogy milyen partnert választ az ember. Ha én választanék, akkor olyasvalakit szeretnék választani, akivel a szégyenérzés minimális lenne. Ennek az adás-kapásnak a végén létrejön egyfajta személytelenség-érzés. Ilyenkor az ember elmozdul, az önuralmának vége szakad, és kiömlik vagy az állatiba, vagy a személyen fölöttibe a szellemibe s a lelkibe. Amikor pedig visszatér abba aki a mindennapi életben szokott lenni, s ránéz a másikra, akkor nagyon jó lenne, ha nem kellene elszégyellnie magát azért, ami éppen történt. És a másiknak sem énelőttem. Tudat alatt, vagy tudatosan, valószínűleg olyan embereket keresünk szexuális partnernek, akik előtt az ilyen helyzetekben nem kell elszégyellnünk magunkat. Ebből arra is következtettem, hogy talán éppen ez a homoszexualitás gyökere. A homoszexualitásnak persze olyan sok rétege van, hogy ez csak egy pici része lehet, de valószínűleg része. Egy olyan férfi, akinek a legszégyenteljesebb élményei az anyjával voltak kapcsolatosak, lehetséges, hogy a szexuális adásban-kapásban el fogja kerülni a nőket, mert attól fél, hogy velük szégyellni fogja magát. A szégyen szerintem a lelkünk legkeményebb, legfájdalmasabb szenvedése. Legalább annyira fáj a léleknek, mint a testnek az, ha forró vassal megbélyegzik. Akit megszégyenítettek, az nagyon el akarja kerülni azt, hogy ez ismét megtörténjen. Ha egy férfit az anyja szégyenít meg, akkor lehet, hogy el fogja kerülni a nőket. Lehet, hogy az önuralom szexuális elvesztésekor csak egy férfiról hinné el, hogy nem szégyeníti meg. Talán egy nő akkor lenne homoszexuális, ha az apja szégyenítette meg, mert akkor nagyon félne ilyen helyzetbe kerülni férfiakkal.

Van egy angol szó, amit nem könnyű lefordítani: communion. Az egyik magyar jelentése "közösség", a másik, az egyházi jelentése pedig "áldozás" vagy "úrvacsora". Az a tudatállapot amiről egy keveset beszélni akarok, a szexuális communion, azaz a szexuális közösség, a szexuális áldozás, vagy a szexuális úrvacsora. Ez konkrét dolog, s nemcsak a szexualitásban történhet meg. Megtörténhet bármikor két vagy több ember között, bármit is csinálnak. Ilyenkor senkinek sincs hatalma senki fölött, senki sem birkózik senkivel azért, hogy övé legyen a vezetés privilégiuma.

Ilyenkor egyfajta tánc alakul ki, valójában vagy szimbolikusan, és átömlik azokba, akik éppen ott vannak, Ez olyan pillanat, amikor együttérzés tapasztalható anélkül, hogy valaki is dominálna, anélkül, hogy valaki átadná magát valaki másnak, mégis mindenki átadja magát valaminek, ami nagyobb, mint egy élet. Amikor egy vonósnégyes úgy kezd játszani, mintha a zene játszaná őket, mintha egyek volnának, s ők is és a hallgatók is tudják ezt, s mindenki élvezi ami történik, de senki sem vezeti őket, akkor abban a pillanatban egy kis csoda történik. Szerintem azért zenélnek olyan sokat az emberek, mert néha vannak olyan pillanatok, amikor ez megtörténik. Táncban is megtörténik, beszélgetésekben is megtörténik, s persze a szexualitásban is megtörténik, néha. Ez a dolog azonban rettenetesen ritka. Létezik, de ritka. Hogy miért? A communion érzésének nagyon sok köze van a szeretethez, s a szeretet egyik ellentéte a félelem. Ahol félelem van, ott nincs szeretet, s ahol szeretet van, ott valóban nincs félelem. Mitől fél az ember? Én ennek két okát találtam meg. Ezek teljesen ellentétes okok.

Az egyik a beolvadás vagy beolvasztás problémája. Amikor az ember valódi közösséget érez, akkor nem olvad bele senki másba. Nem adja oda magát senkinek. Amikor úgy érzem, hogy odaadom magam a helyzetnek, odaadom magam valami szelleminek vagy magasabbrendűnek, akkor félhetek attól, hogy valaki behúz a csőbe. Félhetek attól, hogy valaki meghipnotizál, azért, hogy azt higgyem, átadom magam valami hatalmasabb dolognak, de tulajdonképpen csak neki adom át magam. Ő azt mondhatja, hogy ha odaadom magam neki, ha beleolvadok, s ő beolvaszt engem magába akkor minden nagyon jó lesz, Hogy ki fél ettől a legjobban? Már beszéltem arról, hogy mindig attól félünk, ami már megtörtént velünk. Ilyenkor magunk elé vetítjük azt, ami már megtörtént, s aztán megijesztjük magunkat azzal, hogy elhisszük, hogy most újra meg fog történni. Tehát ha a mamánk kiskorunkban olyan volt, hogy csak úgy lehettünk vele, ha beleolvadtunk, akkor intim helyzetben elkezdünk félni attól, hogy "na, megint jön a mama!" Félünk attól, hogy ismét csak úgy lehetünk közel valakihez, ha beleolvadunk, ha feladjuk az autonómiánkat. Ez vonakodást vált ki, Ez azt jelenti, hogy ott vagyok és csinálom, de van bennem valami, ami azt mondja, hogy inkább ne. Jobb lenne nem csinálni, de azért csinálom. Vonakodva, de teszem. Ha az ember ilyen vonakodást érez, szerintem az mindig azt jelenti, hogy fél a beolvadástól. Fél attól, hogy valaki uralkodni fog fölötte. Ez a vonakodás pedig abból fakad, hogy az ember fél attól, hogy vagy eltűrik, vagy neki kell eltűrnie valamit. Az eltűrés a kitalálással van kapcsolatban. Ha az ember beleolvad valakibe, akkor kitalálhatják a titkait. Tehát az ember vonakodva adja át magát egy intim szituációban, mert esetleg kitalálják, hogy ki is valójában. Ha elvesztem az önuralmam, akkor falán minden titkomat elmondom. Ha valakinek titkai vannak, s titkait mélyen magában hordja, azzal már meg is teremtette a legjobb biztosítást az ellen, hogy valaha is beolvadjon valakibe. Tulajdonképpen attól fél az ember, hogy valaki megeszi, vagy ő megesz valakit. Attól fél, hogy bekebelezik. Persze úgy is lehetnék egy valakivel, hogy megeszem, vagy megetetem vele magam, de a bekebelezés nem közösség.

A félelem másik oka az elválástól vagy az elválasztástól való félelem. Ez pont az előző ellenkezője. Ez az a vágy, ami nem magunkban, az ember szívéből keletkezik, hanem abból a félelemből, hogy ha az ember nem érez vágyat, akkor egyedül lesz. Ez nem valódi vágy. Az elhagyatottságtól, kizártságtól, egyedülléttől való félelem éppen a bekebelezéstől való félelem ellentéte. A bekebelezés ellentéte a kihányás. Ha az ember nem vigyáz, akkor kihányják vagy ő fogja kihányni a másikat. Egy kapcsolatnak tehát vége lehet egy nagy hányással is. Ez tulajdonképpen nagyon jó, mert amikor már az ember kihányta a másikat, akkor végre újra lehetősége nyílik egy újabb kapcsolatra. Tehát ha már egyszer bekebeleztem valakit, akkor előbb ki kell hánynom, mielőtt újabb kapcsolatba kezdek. Amíg magamban tartom, addig ez nem lehetséges. Ha az ember nem hiszi el, hogy ez létezik, akkor inkább nem akar hányni. Akkor folytatni akarja a régi kapcsolatot.

Minden, amit mondok, megkérdőjelezhető. Véleményem szerint, ha az ember gyakran kérdez rá a jelenlegi életére és gondolkozik a válaszokról, akkor rájön, hogy a jelen élete múltbéli esetekből keletkezik. Nem tudom, mennyire kell belekérdezni ezekbe az élményekbe.

Ezek a félelmek lehetnek nagyon ősiek, de szerintem elég részletes beszélgetésre lenne szükség ahhoz, hogy erről meggyőződjünk. Dolgoztam pszichotikus, skizofrén emberekkel is. Egy ízben úgy nézett ki, hogy a félelem eredete a petesejtnek ahhoz a félelméhez volt visszavezethető, hogy megtermékenyítik. Vajon miért félne a petesejt attól, hogy jön a spermium? Az ember azt gondolná, hogy vágyik rá, de ugyanakkor lehet, hogy rettenetesen fél is. Ezeknek az embereknek a leírásából arra lehetett következtetni, hogy lehet, hogy nagyon fél, mert tulajdonképpen abban a pillanatban, amikor a petesejt megtermékenyül, akkor vége van. Akkor, mint petesejt, meghal. Egész más lesz, tehát teljesen átalakul egy másik egyénné. Éppen úgy, mint sok szent, aki leírta, hogy hogy vágyott arra, hogy az isteni szikra megérintse őt, ugyanakkor rettegett attól, hogy mi fog történni. Volt egy óriási vágy, és egy óriási rettegés. Ha az ilyen dolgok ilyen mélyre visszavezethetők, akkor ki tudja, hogy kívülről, vagy belülről jött-e ez a félelem? Ezt nagyon nehéz megtudni.

Még egy kicsit akarok beszélni erről a "communion"-ról, a közösségről, az áldozásról. Hogyan is írnám le, hogy mi az a szexuális communion? Talán csak annyit kell mondani, hogy a szeretet valódi, igaz, kölcsönös, élménye. Határtalan meghittség, határtalan közvetlenség minden pszichoszomatikus szinten. A szellemitől a testiig minden réteget egyszerre érint. Az ember ilyenkor mindenféle illúzió és kétely nélkül érzi, hogy szereti a másikat, s a másik is szereti őt. Szerintem ilyen létezik. Néha. Nagyon ritkán, Mivel nagyon ritkán történik, a legrosszabb dolog az, hogy nagyon sok ember reméli, hogy enélkül lehet élni. Azt hiszik, hogy ez tulajdonképpen nem szükséges, s úgy akarják az egész életüket leélni, hogy ezt ne is keressék, és hogy ne is keressenek olyanokat, akik ezt keresik. Megpróbálják aszerint az elv szerint berendezni az életüket, hogy a communion nem létezik, így még reményük sincs arra, hogy megtalálják, Azt remélik, hogy enélkül lehet élni. Ez az, ami a legijesztőbb.

Beszéltünk a hipnózisról, s próbáltam megéreztetni, hogy például az NLP emberek, akik M.H. Ericsontól tanultak, ezek a mester hipnotizőrök, nagyon közel állnak ahhoz, hogy tudjanak valakit szeretni. Aki nem tud szeretni mást, az valóban nem lehet mester hipnotizőr. Lehetősége ugyan van rá, de mit kezd a lehetőséggel? Ha valakit meg akarok hipnotizálni, akkor annyira oda kell figyelnem rá, hogy teljesen eggyé tudjak válni azzal az illetővel. Olyankor a szavaimat olyan ritmusban kell mondanom, ahogyan a szíve dobog. Pontosan olyan ritmusban kell mozognom, mint ahogy ő. Együtt mennénk. Annyira megörülne az az illető, hogy végre van valaki, aki mellette van, hogy ezt az együttlétet azonnal meg akarná hosszabbítani, hogy sokáig tartson. Ha valóban szeretném az illetőt, akkor mennék vele. De nem szeretem, mert hipnotizőr vagyok, s irányítani akarom. Azért vagyok hipnotizőr, mert én tudom, hogy neki mi jó, jobban, mint ő. Abban a pillanatban azonban, amikor tudom, hogy már együtt vagyunk, s az alanyom szereti ezt az együttlétet, akkor elkezdek én az én irányomba menni, nagyon lassan, nagyon gyengéden, s akkor ő, hogy nehogy megtörjön a kapcsolatunk, nehogy elváljunk vagy elválasztódjunk, elkezd velem jönni. Így viszem oda, ahová akarom. Azért, mert nem akar elválni tőlem, Ilyenkor már én vezetek, ilyenkor már nem szeretem, hanem dominálok.

Ha ez megtörténik hipnózisban, akkor megtörténhet az életben is. Ez az a rettenetes dolog, amikor két ember nagyon szeretné a communion élményét, de nem bíznak egymásban, mert minél közelebb kerül hozzá az ember, annál jobban megijed attól, hogy valaki talán nem valódi, hanem hamis. Talán a másik csak azért van ilyen közel hozzám, mert éppen így akar irányítani. Ha elengedem magam, s aztán magamhoz térek, akkor lehet, hogy majd röhög rajtam. És akkor kiderül, hogy nem is együtt voltunk. Ez rettenetes félelem. Minél közelebb kerül az ember ehhez az élményhez, annál nagyobb a félelem, amivel meg kell küzdeni.

A Ji-csing-ben van egy 61-es számú jel. Ezt belső erőnek nevezik. Azt mondják, nagyon kell vigyázzunk arra, hogy nehogy függőségi állapotba kerüljünk a szeretőnktől. Ez egy nagyon fontos trigram. Ha az ember el is érte azt az egyesülést egy másikkal, amit a Ji-csing úgy nevez, hogy belső egyetértés, belső összhang, ez a trigram akkor is azt mondja, hogy nem szabad függeni ettől a kapcsolattól, nehogy rászokjak. A kapcsolatra nem szabad rászokni. A kapcsolat mindig csoda kell hogy legyen. Nem szokás. Miért? Mert ha az ember függeni kezd a szeretőjétől való összhangtól, és függőségi állapotba kerül, akkor ez a belső egyetértés veszélyezteti a belső igazságot. Pontosan ez az, amit elmondtam a hipnózisról. Ha nagyon fontos lesz számomra az, hogy állandóan belső egyetértésben legyek másokkal, akkor elkezdek hazudni, elkezdek hamis lenni. Ilyenkor feláldozom az igazságomat csak azért, hogy ez az összhang folytonos legyen.

Tehát már a Ji-csing is tudott erről. Sajnos, a mással való belső egyetértés veszélyezteti a belső igazságot. Nem kell csodálkozni azon, hogy sokan azt mondják: könnyebb a partner nélkül. Ha ilyen veszélyes, ha ilyen nehéz, akkor minek kell a kapcsolat? Akkor nem kell a kutyának sem. Pláne ha valakinek még soha nem volt ilyen communion-élménye. Akkor miért keresse?

Tegyük hozzá, hogy a szeretet iránti vágy és a szeretni vágyás egymástól függetlenül is létezhet. Az ember mélyen vágyhat lehet arra, hogy szeressék, anélkül, hogy egy kicsit is vágyna arra, hogy szeressen. Ez is bonyolítja a dolgokat. Ha nem érzi a szeretetet, akkor a szeretet helyébe léphet a bűntudat, a neheztelés, a kötelességérzet vagy a követelés. Ha az ember azt akarja, hogy szeressék, de semmi kedve nincs ahhoz, hogy szeressen, és mégis valahogy érzi, hogy a másik szereti, akkor most mi lesz? A szeretet helyett inkább neheztelést, bűntudatot, kötelességet, kötelezettséget vagy követelést fog érezni. Ha pedig az ember úgy érzi, hogy a másik követelése igazságos, de én nem adom meg neki azt, amit követel, akkor bűntudatom lesz. Ha úgy érzem, hogy a másik követelése nem igazságos, akkor neheztelést érzek. Ha úgy érzem, hogy a másik hatalmában vagyok, hogy a másiktól függök, akkor félek, akkor rettegek. A szeretet helyett tehát sok mindent lehet érezni: rettegést, neheztelést, bűntudatot. A probléma az, hogy ha két ember együtt van, s az egyik nem mer ebbe az irányba menni, akkor a másik sem mer. Vagy mindkettő megy vagy egyik sem. Tehát az egyik ember meg tudja a másikat gátolni abban, hogy a communiont megérezze. Azt hiszem, arról már beszéltünk, hogy valahogy a nők jobban érzik ennek a hiányát, mint a férfiak.. Viszont ez nem segít, mert mind a kettőnek éreznie kell a hiányt ahhoz, hogy egy beszélgetés kezdődjön arról, hogy hogyan kellene azt létrehozni.

Valahogy - nemcsak szexuálisan, hanem mindenféle kapcsolatban - nagyon sok a kegyetlenség, nagyon sok a rémület és a rettegés, s nagyon kevés a gyengédség, az ártatlan öröm vagy élvezet. Tehát minél többet tudunk tenni mindenféle kapcsolatunkban - nem csak szexuális kapcsolatunkban - azért, hogy egyre kevesebb legyen benne a rettegés, s egyre több legyen benne a gyengédség s az ártatlan élvezet, annál nagyobb lehetősége van arra, hogy communion történjen. Hát erről ennyit.

Egyszer elgondolkoztam a szívinfarktus pszichoszomatikáján. Az szívinfarktus esetén nem az a baj, hogy az illetőt nem szeretik, hanem az, hogy ő nem talál senkit, akit szeretni tudna. Ilyenkor a szíve megreped az irány nélküli szeretettől. Lehetséges, hogy primitív emberek, akik közelebb vannak a földhöz, akik nem intellektualizálnak túl sokat, nagyobb eséllyel fogják a communiont érezni, mint mi, akik olyan sokat gondolkozunk. Ha az ember elveszti az önuralmát, akkor azt mondják: elveszti a fejét. Ebből a legkönnyebben úgy lehet kikerülni, hogy az ember elkezd gondolkozni a tánc kellős közepén. Minden ilyen élmény akkor tud kivirágozni, amikor nem állítjuk meg a gondolatainkkal. A gyerekszülés is ilyen. Mostanában kezdenek ráébredni az emberek arra, hogy nem szabad nőket megtanítani arra, hogy hogyan szüljenek. A szülés természetes tudatállapot, amiben a nők természetes módon megtalálják az utat, ha senki nem mondja nekik hogy kell csinálni, akkor is. Szerintem egy primitív nő sokkal hamarabb megtalálja az utat abba a tudatállapotba, amiben optimálisan tud szülni, mint egy egyetemi végzettséggel rendelkező kultúrált nő.

Amikor egy házaspár szexuális terápiáért jön hozzám, akkor nagyon gyakran nem azt tanácsolom nekik, hogy a szexualitással játsszanak, hanem azt, hogy menjenek el táncolni, vagy hogy beszélgessenek, mert szerintem az, akik nem tudnak együtt táncolni, azok szexuálisan sem fogják megérteni egymást. Nagyon könnyű kipróbálni, hogy ki lesz a jó szexuális partner, csak menj el ráncolni vele! Vagy beszélgess vele! Aki nem jó beszélgetőpartner, az nem jó szexuális partner sem. De át lehet törni ezeken a gátakon, például úgy, hogy az ember megtanul táncolni. Ha meg akarnék tanulni táncolni, ha esetleg egy táncversenyt akarnék megnyerni valakivel, s mondjuk volna három hetünk, hogy felkészüljünk, akkor azt mondanám, hogy "egy hétig én vezetek, s te kövess engem!" Akkor egy hétig naponta nyolc órát táncolnánk, ahol én vezetnék, a partnerem pedig követne. Ez alatt az idő alatt teljesen megmutatnám magam. Megmutatnám, hogy ki vagyok akkor, amikor így táncolok, és neked meg kell tanulni, hogy hogyan kövess engem. Biztosítom a lehetőséget annak, aki követ, hogy megismerjen. Ha azt hiszi, hogy hülye vagyok, akkor hülye vagyok, ha rettenetesen táncolok, akkor rettenetesen táncolok, de ezen a héten neki meg kell tanulni, hogy hogyan kövessen engem. A második héten én követem őt. Ő vezet, és én követem. Egy hétig napi nyolc órát táncolnánk úgy, hogy neki kelljen megmutatni, hogy ő kicsoda, és az én volna az, hogy megismerjem, s tudjam, hogy hogyan kell őt követni. A harmadik héten azt mondanám, hogy most csak hallgassuk a zenét, s táncoljunk anélkül, hogy megmondanánk, ki vezet kit. Csak hagyjuk, s nézzük meg, hogy mi történik. Ha szerencsénk van, s jól megismertük egymást, s még mindig beszélgetünk vagy táncolunk, akkor lehet, hogy olyan helyzetek alakulnak ki, amikor öt-tíz percig csak táncolunk körben a teremben, és amikor megállunk, egymásra nézünk, s nem tudjuk, hogy ki vezetett. Az akkor öt vagy tíz perc communion volt, amikor mind a ketten átadtuk magunkat a táncnak. Akkor a tánc táncolt minket. Senki nem vezetett, s senki nem követett. Egyek voltunk. Az Ego határai eltűntek, elolvadtak. Persze szerintem nem így kell kezdeni. Azzal lehet kezdeni, hogy bemutatkozunk egymásnak, megismerjük egymást.

Lehet, hogy ez a communion soha nem történik meg egy házaspárral. A vezetés nagyon veszélyes pillanat. Amikor megmutatom, hogy ki vagyok, akkor teljesen kitárulkozom, s a másik azt gondolhat rólam, amit akar. Vannak olyan kapcsolatok, ahol senki nem mer vezetni. Létezik olyan, hogy valaki nem meri megmutatni, hogy mit akar, mi a vágya, hogyan szereti csinálni, de az is lehet, hogy a másiknak nincs kedve megtanulni, pedig az egyiknek van bátorsága arra, hogy vezessen. Már ebből a táncolási példából is érezhettétek, hogy ez nem könnyű dolog. De ez a táncterápia a legjobb szexuális terápia.

Leírtatok egy-két kérdést, például:

Hallgató: Mit tehet az ember, akit a szülei hipnotizálnak, de ő ezt tudja, s ki akar törni?

Eddig jó, de zárójelben az van, hogy úgy akar kitörni, hogy ne veszítse el a szülei szeretetét. Szerintem azt meg kell kockáztatni, különben nem megy a dolog. Ha az ember ki akar törni abból az állapotból, hogy a szülei vagy bárki más vezesse, akkor meg kell kockáztatni azt, hogy kimondja: "Na most már azt csinálok, amit én akarok, nem rendelem alá magam mások szuggesztióinak, hipnózisának, most azt fogom csinálni, amit én akarok." Ilyenkor az ember megkockáztatja azt, hogy azok, akik eddig szerették, mert irányították, nem fogják tovább szeretni, Ha ezt az ember nem tudja megkockáztatni, akkor nem tud szabaddá válni. Ez olyan egyszerű és olyan nehéz. Nagyon gyakran megtörténik az, hogy az ember kitör, saját maga lesz, és évekkel később, amikor újra találkozik a szüleivel, akkor a szülők is rájönnek, hogy még mindig lehet egymást szeretni, annak ellenére, hogy már megszűnt közöttük ez a hipnotikus kötelék. Persze lehet, hogy két-három évig szünetelni fog a kommunikációjuk, vagy az egymás iránti szeretetük. Ezt tehát meg kell kockáztatni. Az én esetemben ez az újratalálkozás sajnos nem történt meg. Én kitörtem a szüleim hipnózisából, de utána anyámmal soha nem tudtam úgy találkozni, hogy azt éreztem volna, hogy megértett, s látja, tudja, hogy ki vagyok. Nem tudom egészen pontosan, hogy mit értetek ti a szereteten. Én azt értem szeretet alatt, hogy ha úgy érzem, az anyám nem ismer engem, akkor úgy érzem, hogy nem is szeret. Az egyáltalán nem érdekel, hogy mit érez. Az a fontos számomra, hogy mit tesz. A cselekedetei a fontosak, s ha úgy cselekszik, olyan dolgokat ad nekem, olyan dolgokat mond nekem, amitől nem ismerem föl magam abban, amit körülöttem tesz, vagy velem tesz, akkor tudom, hogy nem szeret mert nem ismer. Hogy szerethetnék valakit, akit nem ismerek?

Hallgató: Mi történik akkor, ha valaki megérti azt, hogy az anyja miért nem tudta szeretni, vagy jobban mondva, megérti azt, hogy szereti az édesanyja, csak nem tudja kimutatni, s pont az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit érez? Ez más helyzet, nem?

Ha az ember ezt valóban meg tudja tenni, akkor lehet, hogy tudja szeretni az anyját, anélkül, hogy azt érezné, hogy az anyja szereti őt. Ahogy Ferenczy mondta nagyon gyakran házaspárokról, szülőkről vagy gyerekekről: nagyon szeretnék szerint egymást, de nem tudják, hogyan. Azt mondod, hogy az anyád szeretne szeretni, de nem sikerül neki?

Hallgató: Valahol tudom, hogy szeret, mert ha nem szeretne, nem érezném. Szerintem biztos, hogy van ilyen, hogy érzi az ember, hogy az anyja szereti, de amit az anya tesz, az éppen ennek az ellenkezőjét támasztja alá.

Igen, értem, hogy mit mondasz. Nagyon leegyszerűsítené a problémát, ha valóban elhinnénk, hogy az, amit mondunk, vagy az, amit érzünk, az nem érdekes, és eszerint is élnénk. Kit érdekel az, hogy mit érzek? Abszolút senkit. A fiamat meg a lányomat nem nagyon érdekli, hogy mit érzek. Persze egy kicsit túlzok. Ha nagyon szomorú vagyok, akkor az esetleg érdekli őket, de ha mélyen azt érezném, hogy mennyire imádom őket, de például soha nem tennénk semmit, ami gazdagítaná, szebbé vagy könnyebbé tenné az életüket, akkor miért éreznék, hogy szeretem őket? Azért, mert én ezt érzem magamban? Az csak nekem jó, nem nekik. A szeretet valódi munka. Munka, nem érzelem. Beszéltünk már arról, hogy egy rabszolga és egy szerető között nagyon kicsi a különbség. Egy inas vagy egy szolgáló és egy szerető között is nagyon kicsi a különbség. Tehát az fontos, hogy mit teszek, nem az, amit érzek. Nem az a fontos, amit mondok, a cselekvéseim a fontosak.

Lehet, hogy valaki nagyon szeretne szeretni, de senki sem szerette őt, senki sem mutatta meg neki, ezért nem tudja, hogy hogyan kell ezt csinálni. Az a nagy kérdés, hogy ezt meg tudod valóban bocsátani neki, vagy nem. Van egy terápia, amit ősi sikoly terápiának hívnak. Ez nagyon érdekes élmény, nagyon sok ismerősöm kipróbálta. Úgy kezdik a terápiát, hogy egy csoport - mondjuk negyven-ötven ember - leül magzati pozícióban, azaz felhúzzák és átölelik a térdüket, és ringatják magukat. Szóval negyven-ötven ember ringatja magát a földön, és akkor elkezdik mondogatni maguknak, először halkan, később olyan hangosan, ahogy akarják, hogy "az anyám soha nem szeretett engem". Csak ennyit, hogy "az anyám soha nem szeretett engem". Ez persze nem jelent semmit, persze, hogy az anyjuk szerette őket, egy hazugságot ismételgetnek, de csak mondogatják maguknak, miközben ringatják magukat. Egyszer megfigyelő voltam egy ilyen szobában, ami ugyan nem az én stílusom, de nagyon érdekes volt, ahogy egyszerre valaki érzett valamit, s elkezdett sikítani. Nem is sikítani, hanem ordítani. S abban a pillanatban, amikor ezt egyvalaki elkezdi, a negyven-ötven ember közül tíz-tizenöt-húsz elkezd vele ordítani. Velőtrázó sikítás, sírás és ordítás hallatszik akkor a szobában és az emberek fetrengeni kezdenek. Nem tudom, hogy ez pontosan mi, de sokan elmondták nekem, hogy nagyon megrázó érzés volt, még csak gondolkozni is arról, hogy talán az anyám vagy az apám soha nem szeretett. Amikor az ember ebbe belegondol anélkül, hogy megvédené magát a gondolattól, ami talán igaz, talán nem, a végén rájön, hogy na és? Hát itt vagyok, élek, nem haltam meg. Ilyenkor újrakezdi az életét, és ezután már nem kell többé védekeznie ez ellen a lehetőség ellen. Nehéz kideríteni azt, hogy ez hogy is van. Szerintem, ha egyáltalán nem szeretné az embert senki, akkor valószínűleg nem élne. Azt hiszem, mi, akik itt ülünk, szerencsések vagyunk, mert elég szeretetet kaptunk ahhoz, hogy éljünk. Tehát valaki szeretett bennünket. Lehet, hogy nem az anyánk, de valaki szeretett.

Hallgató: Hipnózis-e a szerelem?

Erről az jut eszembe, hogy azok, akik nem hittek abban, hogy a szeretet létezik, mint például Sartre. Ő azt mondta, hogy ha valakit a hatalmadba akarsz keríteni, akkor erre a legjobb módszer az, ha elhiteted vele, hogy szerelmes beléd. Ha valakit hipnotizálni tudsz úgy, hogy azt higgye, szerelmes beléd, akkor abszolút hatalmad van fölötte. Ő azt gondolta, hogy amikor az emberek úgy gondolják, hogy szerelmesek egymásba, akkor ilyen manipulációk történnek, amik valójában csak hatalmi trükkök. "Na; ez szerencsés ember, elhitette ezzel a nővel, hogy szerelmes belé. Most kihasználhatja"- gondolta. Lehet, hogy így van. Ki tudja? Halála előtt pár évvel megváltoztatta ezt véleményét. Valami történt vele, s rájött, vagy valaki meghipnotizálta úgy, hogy szerelmes lett belé. Ekkor megváltoztatta a véleményét, s azt mondta, hogy valóban nem minden szeretet és szerelem hatalom, manipuláció, hanem van valódi is. Nem tudom pontosan, hogy a kérdés mit jelent, de én nem mondanám, hogy a hipnózis és a szerelem az ugyanaz. Szerintem, ha két ember egymásba szeret, akkor egy normálistól eltérő tudatállapotba kerülnek. Ez biztos. De az csak egy másik tudatállapot. Egyesek szerint a szerelem vak. Ennek ellenére sok más emberrel együtt nekem is az az élményem, hogy akkor látjuk dolgokat a legtisztábban, amikor éppen szerelmesek vagyunk.

Hallgató: Volt szó arról, hogy a nők a szülés közben a szenvedés hatására átjutnak egy ponton, és utána már nem fáj nekik a szülés, sőt megtisztulnak, és egységet - communiont - élnek át az összes nővel, aki addig szült. Vajon ez az egység alacsonyabb rendű-e, mint a férfiak által átérzett egység az emberiséggel? Én azt hiszem, ez inkább más.

Emlékeztek, beszéltünk arról, hogy a férfiaknak talán a keresztre feszített Krisztusra van szükségük ahhoz, hogy rájöjjenek arra, hogy a fájdalmon keresztül az ember egységet érezhet az emberiséggel. Tehát, a fájdalmon keresztül az ember eljut a teljes elszigeteltségtől az együttlétbe, a közösség érzéséhez. A nőknek erre nincs szükségük, mert a szülés az automatikusan összekapcsolja őket a többi nővel. Azt kérdezed, hogy ez alacsonyabb rendű-e, mint a másik? Szerintem ez a érzés, ez a csoda, a közösség, vagy communion érzése két ember között történhet meg. Nincs szükség többre. Szerintem, ha valaki mással érzem, az nekem éppen olyan jó, mintha tíz másikkal érezném. Az én élményem az, hogy ez nem fokozódik. Ha fokozódna, akkor mások már rájöttek volna, és óriási csoportokban próbálnának együtt érezni. Csak annyit tudok mondani, hogy kettő éppen olyan tökéletes, mint tízmillió. Mert kettesben az ember pontosan ugyanarra a helyre jut, ahová akkor jut, amikor egy sok emberből álló közösséget talál. Ez az én élményem, de ha nektek van más, akkor az érdekelne.

Visszatérve egy kicsit az első témára, Laing egyszer azt mondta, hogy addig a pontig, amíg megengedjük magunknak, hogy azt érezzük, hogy mi és a világ egyek vagyunk, reszketünk és félünk ettől az élménytől. Miért van az, hogy addig amíg ezt meg nem érezzük, rettegünk ennek a megértésétől, s megérzésétől? Ő írt egy cikket, aminek azt a címet adta, hogy az egészségünk gyűlölete. Ebben arról beszélt, hogy miért gyűlöljük az egészséget. Arról, hogy miért vagyunk inkább betegek, mint egészségesek. Tulajdonképpen arra a következtetésre jut, hogy ez onnan ered, hogy rettenetesen félünk rájönni arra, hogy egyek vagyunk a világgal. Nem állunk külön a világtól, s csak akkor lehetünk egészségesek, ha megéljük s megtapasztaljuk azt, hogy egyek vagyunk a világgal. Ettől azonban rettegünk, tehát inkább skizoid módon különválasztjuk magunkat, mert valahogy azt kevésbé érezzük veszélyesnek, mint hogy átadjuk magunkat annak az élménynek, hogy egyek vagyunk. Laing ezt a problémát hívta pszichofóbiának. A leírása szerint attól félünk, hogy az agyunk vagy az eszünk elveszti az uralkodási lehetőségét a lelkünk fölött, s ha az eszünk nem uralkodik a lelkünk fölött, akkor katasztrófa fog történni. Káosz és katasztrófa. Szerinte, ha meg merjük engedni magunknak azt, hogy békén hagyjuk a lelkünket, csinálja a lelkünk is azt, amit akar, anélkül, hogy az eszünkkel kontrolláljuk. Akkor majd azonnal rájövünk arra, hogy egyek vagyunk, s egyek vagyunk a világgal is. Nem állunk külön tőle. Csak akkor válik lehetővé az, hogy egészségesek legyünk, ha ennek tudatában leszünk. Az "egészséges" angolul "healthy", ami ugyanabból a szóból ered, mint a "holy", azaz a "szent". A "whole" jelentése "egész". Magyarul is egészségesnek hívjuk azt az embert, aki nem beteg. Az "egész" az egészségesben, arról szól, hogy egyek vagyunk. Laing azt írja, hogy mindnyájan egy MI vagyunk. Nem azért, mert egymás társaságában vagyunk, hanem azért, mert a határaink egymásba, s egymáson keresztül folynak. Csak látszólag vagyunk elhatárolva, és azért vagyunk egy MI, mert egymásba belefolyunk, akár akarjuk, akár nem. A határaink egymásba, s egymáson keresztül folynak.

Mára más mondanivalóm nincs. Ha nektek sincs, akkor szervusztok, találkozunk még egyszer, a jövő héten.

A könyv ugyan nem az LSD-ről szól, mindazonáltal az előadó gyakran említi a szert. A műnek nem célja az, hogy rászoktassa az embereket egy illegális drogra, de úgy érezzük hasznos, ha az emberek képet kapnak az LSD hatásairól. Véleményünk az, hogy aki nem tud semmit a drogról, az sokkal inkább veszélyeztetettebb, mint az, aki már olvasott róla. Mindezek mellett - tekintettel arra, hogy az LSD Magyarországon illegális kábítószernek minősül - úgy érezzük, kötelességűnk felhívni az olvasó figyelmét a kábítószerekkel kapcsolatos hatályos magyar jogszabályokra, a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényre, valamint az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvényre és ezek végrehajtásáról kiadott rendelkezésekre. (A kiadó)