Hallgató: Azzal, hogy minden fájdalommal behatóan foglalkozunk, nem szoktatjuk a gyermekünket arra, hogy a fájdalom eszközét használja akkor, amikor a szülő hiányzik a számára?

Létezik egy szindróma. Ez a Schizoid-Narcisztikus-Autista-Paranoia (SNAP). Ha valakire a fenti négy dolog mind jellemző, akkor ez azt jelenti, hogy annyira fontos önmaga számára, hogy mindent, amit valaki más akar vele csinálni - akár játszani is - támadásnak vesz. Tehát ha egy "SNAP" anyának van egy újszülöttje, és az újszülött rámosolyog és játszani akar vele, akkor az anya meg akarja magát védeni az újszülöttől, mert úgy érzi, hogy az be akarja kebelezni, minden idejét el akarja venni, hiszen állandóan játszani kell azzal a gyerekkel. Tehát ahelyett, hogy egyfajta "táncba" kezdene a saját gyermekével, az az élménye támad, hogy a gyermeke az ellensége.

A kérdéshez visszatérve: ha egy szülőnek hiányzik a gyermeke, akkor miért ne adjon a szülő többet önmagából, ha a gyereknek is hiányzik a szülő? Miért számítana betegségnek, hogy a gyerek többet akar kapni a szülőjéből? Észrevettem a saját gyerekeimen, és mások is mondták nekem, hogy csecsemők, kisgyerekek egészen ötéves korig -talán még tovább is- ha valami oknál fogva az anyjuk vagy az apjuk-akihez jobban hozzá vannak szokva- kevesebbet foglalkozik velük napközben, mint rendesen, akkor éjjel fölébrednek. Tehát azt az időt amit nem kaptak meg a szüleiktől napközben, megszerzik éjjel. A szülő erre azt is gondolhatja: "rohadt kölyök, most meg kell tanítani arra, hogy ezt ne csinálja, mert ha most elkezdi, akkor mindig így lesz". Ez őrült dolog, de rengeteg anya és apa így gondolkozik, és ellenségnek látják a saját gyerekeiket.

A kérdés valószínűleg azért merült fel, mert azt mondtam, hogy ha a gyereknek fáj valamije - például megvágta a kezét - akkor nagyon oda kell rá figyelni, mert a gyereknek a félelme és a fájdalma azonnal lecsökken, ha úgy érzi, hogy tényleg odafigyeltek rá, és tényleg megvizsgálták, mi történt vele. Ilyenkor elhiszi, hogy ez a fájdalom nem életveszélyes. A gyerekek nem hülyék. Én még nem találkoztam hülye gyerekkel.

Szerintem féltékenység, de főleg irigység is felbukkan akkor, amikor fiatal anyák a gyereküket szoptatják. Nem tudom, itt mi a szokás, Kanadában általában lehet egészen nyíltan, villamoson is, étteremben is szoptatni. Amikor azonban a csecsemő eléri a három-négy hónapos kort, az apa elkezdi mondogatni az anyának, hogy "nem volt még elég? Mikor lesz ennek vége? Meddig fogod szoptatni ezt a gyereket?" Az orvosok néha tudományos alapon mondják, hogy "most már abbahagyhatná". Ez azonban mind az irigységből fakad. A gyereknek legalább kilenc hónapos korukig - ha nem tovább - egyáltalán nincs semmi más táplálékra szükségük, csak anyatejre. A gyereknek nem kell adni semmi más ételt addig, amíg a fogai ki nem nőttek. A hiedelem az, hogy ha addig engedi szopni az ember a gyereket, amíg a gyerek akarja, akkor soha nem fogja abbahagyni. Azt hiszik, hogy a gyereket meg kell tanítani arra, hogy már ne kelljen neki a mell. Hát nem, majd a gyerek megtanítja az anyját arra, hogy mikor kell abbahagyni a szoptatást. Pontosan ugyanígy van a szobatisztasággal. Azt sem kell tanítani, majd a gyerek megtanulja saját magától. Semmit sem kell tanítani. Szerintem nekünk kell a gyerekektől tanulnunk. Akkor, amikor a gyereknek szüksége van a figyelmemre, s azt meg is adom neki, akkor azzal elérem, hogy abban a pillanatban, amikor már más dolgok érdeklik, én leszek az első, aki észreveszem, hogy én ugyan még szeretnék vele játszani, de ő már máshol van. Már nem is érdeklem. Tehát nem kell attól félni, hogy ha mindent odaadok neki amit akar, akkor egyre többet fog kérni. A szüleink, akik így gondolkodtak, bolondok voltak. Azoknak kellene bolondok házába költözni, akik úgy gondolják, a gyerekek kihasználják őket. Persze, ha egy gyerek azt érzi, hogy a szülei úgy viselkednek vele, mintha kihasználná őket, akkor ki is fogja használni őket. Így tanítják meg a szülők a gyerekeket arra, hogy sem mit nem kapnak anélkül, hogy valami trükkel valahogy be ne ugratnák a szülőket. Különben nem kapják meg. Ha egy normális gyerekkel a szülők úgy viselkednek, mintha félni kellene tőle, akkor olyanná is varázsolják a gyereket. Hogy mi van előbb, a tyúk vagy a tojás? Jelen esetben nagyon könnyű megfelelni. A szülők ferdítik el a gyerekeket, nem pedig a gyerekek a szülőket. Szóval ez a válasz arra a kérdésre, hogy ha minden fájdalommal behatóan foglalkozunk, nem szoktatjuk-e a gyermekünket arra, hogy a fájdalom eszközét használja akkor, amikor a szülő hiányzik a számára.

A múltkor elkezdetem beszélni a metaforáról, mintegy bevezetésként ahhoz, hogy beszéljünk egy kicsit az álomról. A metafora költészet. Ha valaki komolyan mondja - mint például én - akkor megkezelik. Ha kiállnék az utcasarokra, s azt ordibálnám, hogy az ember fű, akkor bevinnének. Pedig van benne valami, nem? A "meta-fora" pontosan ugyan azt jelenti görögül, mint latinul a "trans-fer": keresztülvinni. Ez egyfajta áttétel, átvitel. Az indulatáttétel is egy metafora. Az sem betegség, azt sem kell gyógyítani. A metaforákat nem gyógyítani kell, csak élvezni. Sajnos, a XIV. század óta az emberek elégették egymást a metaforák miatt. Ez nagyon fontos probléma. A kérdés az volt, hogy a kenyér Jézus teste-e, és a bor az Ő vére-e. A katolikusok azt mondták, hogy igen, ez így van. A protestánsok azt mondták, hogy nem! A kenyér a testét jelképezi, a bor a vérét jelképezi, de nem az. Ezért aztán máglyát raktak, s elégették egymást. Ez volt a különbség, semmi más, mint az, hogy a bor valóban Krisztus vére, vagy csak olyan, mint a vére. Ha most én azt mondanám; hogy egy kukac van az arcomban, akkor bevinnének a bolondok házába és megkezelnének. De ha azt mondanám, hogy olyan mozgásokat érzek az arcomban, mintha egy kukac lenne benne, akkor komolyan vennének, s megnéznék, hogy mi van ott. Ettől függ az, hogy kórházba visznek, vagy diliházba. Tehát még mindig ugyanaz a helyzet, mint a XIV. században, még mindig nem tudjuk, hogy mit csináljunk, s hogy gondolkozzunk arról, ha valaki metaforában beszél. Vajon bolond-e vagy sem?

Lehet, hogy ez afféle félteke-probléma is. Az agyunk jobb féltekéjében van az esztétika, ott vannak az érzések, a költészet, onnan jönnek az álmok. Az álmok kérdése szerintem a legegyszerűbb. Nincs szükség nagy elméleti okfejtésre ahhoz, hogy mindig úgy tekintsük az álmainkat, mintha metaforák lennének. Minden álom egy metafora. A protestánsok végeredményben azt mondták, hogy nem szabad a jobb féltekére hallgatni. Éljünk úgy, mintha nem lenne jobb féltekénk. Nevetés, humor, látnoki állapotok, hallucinációk, ezek mind kapcsolatban állnak a metaforával. Ha a bal félteke szerint fejezzük ki magunkat, akkor mindig egy kontextusban fejezzük ki magunkat. De ha kiemeljük a szövegösszefüggésből azt, ami fontos, akkor már metaforákban beszélünk.

Az alvás az görögül "Hypnos", a halál pedig "Thanatos", és Hipnos Thanatos öccse volt. Van tehát valami köze az alvásnak és az álomnak a halálhoz. Ami közöttük van, az talán a kóma. Elmesélem egy-két élményemet abból az időből, amikor megtanultam, hogy hogyan lehet valakivel beszélgetni, aki kómában van, és hogy lehet segíteni rajta. Megtanultam azt, hogy kómában lévő emberekkel lehet beszélgetni, még akkor is, ha az orvosok hetek vagy hónapok óta mondják azt, hogy agyhalott. Ezek a kómában lévő emberek ott vannak, és érdekli őket az, amit az ember mond, csak nagyon nehezen tudnak felelni. Ahhoz kell némi kreativitás, hogy az ember találjon egy olyan közeget, amelyben lehet kommunikálni. Hát mi lehet az? Ha valaki kómában van, van egy utolsó dolog, ami ha megszűnik, akkor már tényleg nincs mit tenni, akkor meghal az illető. Ez a lélegzés. A lélegzés az élet egyik titka. Van persze más is, de ez egy nagy titok. Tehát, aki kómában van, az lélegzik. Ha az ember odateszi a fülét a szájukhoz, akkor valamit lehet hallani. Vannak olyanok is, akiknek néha egy kicsit remeg az ajkuk. Az is lehet, hogy az orrukkal adnak érdekes hangokat néha. Néha nem. Bármilyen eltérést lehet hallani, az már egyfajta összeköttetés, mert akkor mondhatom neki, hogy "ha hallasz engem, akkor add ki megint ezt a hangot, amit most adtál". Az embernek a hideg végigfut a hátán akkor, amikor arról az emberről, akiről az orvosok azt mondták, hogy már semmi intelligenciája, már nem is él, vége van, én pedig - mikor bezárom az ajtót, nehogy egy orvos bejöjjön, s azt higgye, hogy hülye vagyok - azt mondom neki, hogy ha hallasz engem, s akarsz velem beszélgetni, akkor add ki ezt a hangot még egyszer, ő pedig még egyszer csinálja. Ilyenkor már lehet beszélgetni, hiszen akkor már csak annyit kell mondanom, hogy ha igent akarsz mondani, csináld egyszer, ha nemet, akkor pedig kétszer. Ekkor már elkezdhetek mindenfélét kérdezgetni. Ha az ember nagyon kedves akar lenni, s nem akarja, hogy az illető úgy érezze, egyfajta vallatás folyik, hanem azt szeretné, hogy érezze: egy valódi találkozásról van szó, akkor négyféle dolgot is ki lehet találni. Ezek az igen, nem, nem tudom, és nem akarom megmondani. Ez az utóbbi azért fontos, mert gyerekekkel és tinédzserekkel nem lehet beszélgetni, ha nem érzik azt, hogy szabadon megtagadhatják a választ, ha akarják. Ha ezt nem biztosítjuk számukra, akkor a számukra kellemetlen kérdésekre mindig azt mondják, hogy nem tudom. Ilyenkor az ember nem tudja, hogy valóban nem tudják, vagy csak nem akarják megmondani, a különbség pedig fontos.

A fentiekhez hasonló hipnózisban az "ideomotoros kérdezés". Ha a hipnotizált személy egy ujja kint van az ágyon, akkor azzal az egy ujjal lehet beszélgetni. Ha adott a fenti négy válaszlehetőség, akkor mindenről lehet beszélgetni. A kómában lévőkkel való találkozások alkalmával néha a betegek azt mondták nekem, hogy nagyon fontos dolgok történnek, amíg kómában vannak. Nem unatkoznak. Rengeteg dolog történik, és ez számukra nem üres idő. Voltak olyanok, akik azt mondták, hogy vissza akarnak jönni, és élni akarnak. Voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy meg akarnak halni. Itt, az élet és halál közötti egyensúlyponton találtam olyanokat is, akiknek valamit meg kellett tenniük, mielőtt meg tudtak volna halni, s voltak olyanok is, akiknek valamit meg kellett tenniük ahhoz, hogy vissza tudjanak jönni az életbe. Néha visszajöttek, néha meghaltak, amikor - néha talán az én segítségemmel, néha anélkül - elvégezték azt, amit meg kellett tenniük, mielőtt kijöttek ebből a purgatóriumból, mert ez tulajdonképpen egy purgatórium. Se nem mennyország, se nem pokol, s nem is föld, hanem valami más hely, ahol vannak, s valamit csinálnak. Néha felhorkantanak akkor, amikor elkezdtünk beszélgetni. Ha ilyenkor megkérdezem, hogy ez véletlen volt-e, vagy megpróbálnak kifejezni valamit, akkor a válasz többnyire az volt, hogy igen, ezzel valamit ki akarnak fejezni. Ilyenkor megkérdezem tőlük, hogy tudnák-e ezt hangosabban csinálni. Akkor hangosabban csinálják. Nemegyszer előfordult, hogy valaki, aki már három hete nem mozdult meg, fölült, s elkezdett ordítani. Ordított, ordított, ordított, és utána jobban volt. Nem tudom miért, én csak elmondom, hogy mik történtek. Volt olyan is, aki az ordítás után magához tért a kómájából, volt elég ideje, hogy beszélgessen a hozzátartozóival, s aztán meghalt. De volt olyan is, aki két hétig beszélgetett a hozzátartozóival, aztán a saját lábán kisétált a kórházból. Az orvosok nem tudták elhinni, ami történt, hiszen már azt mondták rá, hogy halott. Csaknem minden olyan esetben, amiről tudok, a probléma közöttük és a családtagjaik között volt. Ezért voltak kómában, ezért nem tudtak járni. Vagy azért, mert olyan kapcsolatban - például házasságban -- éltek, ahová nem akartak visszamenni, de nem is akartak meghalni. De nem tudták, hogy hogyan tudnának kikerülni a házasságból úgy, hogy ne kelljen meghalniuk. Ha ebben segíteni tudtam, akkor visszajöttek élni. Például, ha felajánlottam, hogy majd segítek az elválásban.

Valakit az akarata ellenére sem lehet életben tartani. De honnan származik ez az akarat? Spotted Eagle azt mondja, hogy akkor születünk meg, s akkor halunk meg, amikor akarunk, de az akarat a nagy S-szel írt Self-ből jön, nem pedig az Ego-ból. Az Ego akarhat vagy nem akarhat amit akar, az nem érdekes. Ha a Self azt mondaná, hogy kihúzom magam a testemből, akkor nincs olyan gép, ami életben tudná tartani a testet. Addig, amíg valaki él, azért él, mert valami tennivalója van, valamin dolgozik, valami problémája van.

Emlékszem arra, hogy egyszer egy nő páciensem nagyon sokáig mérges volt magára. Az apja kórházban feküdt kómában, és az anyja és ők majdnem minden nap mentek látogatni az apját. Gyakran nagyon szeretett volna egyedül lenni az apjával, de az anyja soha nem hagyta egyedül a szobában. Egy délután az az érzés különösen erős volt benne, hogy most szeretne az apjával egyedül lenni egy kicsit, de nem merte kiküldeni az anyját. Úgy érezte, hogy akar az apjának mondani valamit. S búcsúzáskor, amikor az apja fölé hajolt és elköszönt, akkor egy könnycsepp gördült ki az apja szeméből, s lecsúszott az arcán. Mégis elment az anyjával, s akkor - egy órán belül az apja meghalt. Ez a nő nagyon-nagyon sajnálta, hogy nem hallgatott önmagára. Az egész életükre jellemző volt az a dinamika, ami az apjuk halálos ágyánál történt. Ilyen dolgok nem változnak meg. Az ember úgy hal meg, ahogy él, s az ember úgy él, ahogy meghal.

Egy másik nő páciensem, akinek azt mondtam, hogy szerintem nyugodtan mondjon el a kómában lévő apjának mindent, amit valaha is el akart mondani neki, elment a kórházba, bezárta az ajtót - mondtam, hogy úgy jobb - és elkezdett beszélgetni az apjával. Az apja teljesen mozdulatlanul feküdt, semmi jelét nem adta annak, hogy értette vagy hallotta volna. A nő először olyan bulának érezte magát, hogy egy ilyen "zöldségnek" beszél, de aztán belelendült, s éppen azért, mert az apja nem tudott felelni, mindent elmondott neki, ami valaha is bántotta. Hogy milyen volt az, amikor az apja részeg volt, milyen volt, amikor az apja szexuálisan molesztálta, miért volt rossz az, amit az öccsével csinált, mindent elmondott. Azt is, hogy mennyire szereti, s mennyire fog hiányozni neki, szóval elmondott jót is, rosszat is, mindent. Ő is azt mondta, hogy amikor befejezte, s el akart köszönni, és az apja fölé hajolt, akkor két könnycsepp csordult le az apja arcán. A következő nap az apja meghalt, és a nő arra gondolt, hogy az apja talán még három hónapig is ott lett volna kómában, ha ő így, teljesen őszintén, el nem köszön tőle.

Úgy néz ki - az alapján, amit tudok - hogy éppen az ilyen dolgok azok, amik élet és halál között tartják az embert: a bűntudat, amiről soha nem beszéltek az életükben, a titkok, a nem befejezett emberi kapcsolatok.

Arról is beszéltem, hogy mindenre emlékezünk, ami a fogamzásunktól kezdve történt velünk, s az orvosok erre is azt mondják, hogy lehetetlen. S én akkor még nem is beszélek múlt életekről, amire persze még inkább azt mondják, hogy az lehetetlen. Most vagy én vagyok hülye, vagy ők nem mondanak igazat. Vagy-vagy.

A buddhisták között van egy nagyon érdekes szekta, amit "Hua-Yen-Buddhizmusnak" hívnak. Ennek az alapvető képe nagyon érdekes: Indra hálója. Indra egy istennő, aki olyan hálót készített, amely tökéletesen tükröző labdákból áll. Ezek a labdák minden dimenzióban egymástól egyenlő távolságra vannak, betöltik az egész teret. Az egész olyan, mint egy három dimenziós, tükrökből álló kristály. Ha belegondoltok abba, hogy ez milyen lehet, akkor rájöttök, hogy ha az ember belenéz egybe, s egész életében az ember csak egyet tanulmányozza, akkor az összes többiről is mindent fog tudni, mert mindegyikben mindegyik tükröződik és mindegyikben mindegyik tükröződését is lehet látni. Csak attól függ az egész, hogy az embernek milyen jó szeme van. Egy ilyenben minden mindenhol ott van. Már több ezer éve úgy gondolják ezek a buddhisták, hogy tulajdonképpen ez a valóság.

Találkoztam Karl Pribrammal, aki azt mondta, hogy afféle hologram van az agyunkban. Ez tulajdonképpen Indra hálója. A hologramban is minden mindenütt megvan. Ha kettévágjátok, a fél darabban akkor is minden információ benne van. El lehet negyedelni, a negyedben akkor is minden információ benne van. Ez így van az agyunkkal is. A fél agyunkat ki lehet dobni, a maradékban még mindig minden benne van. Szerintem az egész agyunkat ki lehet dobni, s még akkor is mindent tudnánk, mert az információ nemcsak az agyunkban van. Ez az Indra hálója olyan, hogy minden sejtünk rezonál arra, ami történik velünk. Nemcsak az agyunkkal emlékezünk. Az emlékezés nem az idegrendszerben van, hanem az izmainkban a csontjainkban, az atomjainkban, a molekuláinkban, mindenütt van. A természet így próbálja megvédeni magát. Ha mondjuk csak egy szemüvegem van, s egy nagy házban élek, akkor soha nem tudom, hogy hol teszem le, és olyankor mindig keresgélnem kell. De ha minden szobában van szemüvegem, akkor ez nem gond. Ha mindenhol van mindenből egy kevés, akkor soha nem kell keresgélni. A természet úgy oldotta meg az emlékezés problémáját, hogy mindenhol minden ott van. Egy hajszálamból mindent meg lehetne tudni rólam, ha tudnátok hogy kell belőle olvasni. Vagy lehetne analizálni a hangomat a magnószalagról, s abban minden benne van, ami bennem van, ami én vagyok. Tehát minden mindenhol jelen van.

Nemcsak a körülményeinkre rezonálunk, nemcsak arra, amit átélünk, hanem egymásra is. Ezért van az, hogy az ember tudatállapota megváltozik akkor, amikor bizonyos emberrel van. Ha nem érzem jól magam azzal, akivel vagyok, akkor a legjobb, ha elköszönök attól az embertől, és találok valaki mást, akivel percek múlva egészen másként fogom érezni magam. Ezért nagyon fontos az, hogy ha az ember a saját családjában nem érzi jól magát, akkor hagyja ott a családját.

Akkor beszéljünk egy kicsit az álmokról!

Hallgató: Én gyakran álmodom kígyókról, arról, hogy a testemen csúszkál mindenféle kígyó, több a nyakam köré tekeredik, s állandóan be van gyulladva a torkom. Miért?

Minek a metaforája a kígyó? Mi lehet az, ami olyan, mint az ember testén és főleg a nyaka körül tekergőző kígyók? A görögök - még amikor Aesculapius volt az orvoslás istene s nem tettek különbséget testi és lelki bajok között. Azt mondták annak, akinek valamilyen baja volt, hogy menjen el a templomba. Ott bedugták egy nagy lyukba. A lyuk a fenekén volt egy kőasztal, arra kellett kuporodnia az embernek, körülötte pedig hemzsegtek a kígyók. Ekkor rátettek egy nagy fedelet a lyukra, és az embernek ott kellett aludni a sötétben. Amikor álmodott valamit, akkor kopogott, s olyankor bejött egy pap, akinek elmondta az álmát. Ilyenkor lehet, hogy a pap azt mondta: "Áh, ez nem jó! Ez nem Aesculapiustól jött!" Ha a pap úgy érezte, hogy az álom Aesculapiustól jött, akkor fölhívták az illetőt, elvitték a főpaphoz, aki az álom alapján elmondta, hogy Aesculapius szerint mit kell csinálni. Tehát minden gyógyítás álmon keresztül történt. A kígyók pedig az orvoslás tanító szellemeit jelképezték. Ezért lett az orvosok jelképe a fára fülkúszó két kígyó.

Miért lennének a kígyók a gyógyítás jelképei? És miért kettő? Ez engem a köldökzsinórra emlékeztet. A köldökzsinórban is van két ér, egy artéria és egy véna. De miért lenne a köldökzsinór a gyógyítás jelképe? Hogy lesz egy kis sejtből magzat, s a magzatból egy gyerek egy nő hasában? Ez egy misztérium. De bármilyenek azok az erők, amelyek a nő méhében formálják az embert, azok az erők, amelyek egy sejtből egy embert tudnak csinálni, azok az erők biztos meg is tudják gyógyítani azt, akinek valamilyen baja van. Vissza kell álmodni magunkat. Ez regresszió. Az ember idejének kilencven százalékát az anyja méhében alvással, és álmodással tölti. Ha megnézi filmen, hogy mit csinál a magzat a köldökzsinórjával, akkor olybá tűnik, mintha állandóan játszana egy kígyóval. Egy élő kígyóval. Beszéltem már arról, hogy a gyermek szívverése impulzusokat küld át a köldökzsinóron, s ha a gyerek azt megfogja, akkor az él a kezében. Az nem egy halott rongy, az egy élőlény. S az utolsó pár hónapban mi mást tudna a. gyerek csinálni, mint azt, hogy szopja az ujját, és játszik a köldökzsinórjával? Minden mással is persze, de a köldökzsinór sokkal nagyobb, mint bármi más. Lányok és fiúk esetében egyaránt. Le is filmezték, hogy valóban ezt csinálja a gyerek, ez nem csak amolyan kitaláció.

Az álmodra visszatérve, nem tudom, fáj-e torkod állandóan - akkor a kígyó esetleg gyógyítja vagy a kígyók arra emlékeztetnek, hogy esetleg a köldökzsinórod a nyakad köré tekeredett, mielőtt megszülettél. Innentől kezdve a saját, személyes élményeidről kellene beszélgetnünk, arról, hogy ez mire emlékeztet téged. A mitológiai részekbe és metaforákba bele lehet menni, mert azok mindenkire érvényesek, de a személyes metaforák, kicsit intimebbek. Ha a saját álmomról beszélek, akkor a legfontosabb a saját élményem azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amik az álmomban vannak.

A kundalini kígyó - amiről már beszéltem - szintén mitológiai kígyó. Ez mindegyikünkben a gerincünk alján alszik, s néha fölébred, akkor fölkúszik a hét chakrán, a hét energiaközponton keresztül, és végül az ember feje tetején jön ki. A torok az ötödik chakra, tehát akinek nyaki vagy gégeproblémái vannak, azoknak azok azt mondanák, akik kundalini jógával foglalkoznak, hogy a krízis, amit ezek a problémák jeleznek, arról szól, hogy van-e elég valamiből a világukban, vagy nincs. Ha az ötödik chakra nyitva van, s minden rendben van, akkor az ember úgy érzi, hogy nem kell küszködni, nem kell versengeni, nem kell rivalizálni. Van elég mindenből. Ha csukva van, akkor úgy érzi, hogy semmiből sincs elég, s nagyon keményen meg kell dolgozni minden pici dologért, amit megszerez magának.

Másról is beszélhetünk ezzel kapcsolatban. Alan Watts, aki nagyon érdekes filozófus volt, a keletet s a nyugatot összekötötte, s azt mondta, hogy ha egy ember repülőről lenéz egy tájra, akkor abban a pillanatban, amikor egyenes vonalat lát, tudja, hogy azt ember csinálta. A természet "kígyózik". A kígyó vagy például a sárkány, ami repülő kígyó, az élet energiáját jelképezi. Minden ami kígyózik, az életet jelképezi. Az élet állandóan kígyózik. Akik LSD-t vesznek be, gyakran érzik azt, hogy lenéznek a földre, és látják, hogy az egész földet kígyók takarják. Minden mozog, minden tele van kígyókkal, és nem is kell félni tőlük, mert ez az élet. Az élet kígyózik. Gondolhatunk arra is, hogy milyen érzés lenne az, ha a testeden csúszkálnának ezek a kis kígyók. Valami szenzációs bőrélmény lenne. Milyen bőr élmény az, amikor kígyók kígyóznak a bőrödön? Ha először nem jut az eszébe semmi, akkor az ember addig játszik az álmával, amíg meg nem unja. A végén úgyis kikristályosodik valami.

Aztán - a kígyóktól eltávolodva - az álmokkal kapcsolatban arról is érdemes gondolkozni, hogy a különböző részek milyen kapcsolatban állnak egymással. A nyak az azért fontos, mert a fej és a test között van. Tehát ha valami nagyon ide összpontosítja a figyelmet, akkor azt is mondhatnánk, hogy talán a fej el van választva a testtől. Mert a nyak a köldökzsinór a test és a fej között. Egy metafora. A méhlepény, a köldökzsinór, és a magzat metaforája szerint a test a méhlepény, a nyak a köldökzsinór, a fej pedig a magzat. Vannak olyanok, akik a fejükben élnek, és a testük csak arra jó, hogy a fejüket életben tartsa. Milyen lenne egy ilyen ember? Valószínűleg nem focizna, nem táncolna s nem kádban fürödne, hanem tusolna. Nyilvánvaló, hogy ha valaki azt hiszi, hogy a teste csak arra jó, hogy a fejét éltesse, az egyfajta különleges tudatállapotban él. Nagyon sok ilyen ember van, például matematikusok.

Egy James Hillman nevű pszichológus azt mondja, hogy a klasszikus álommal való munka - amilyet például Freud és Jung is végzett - neki egyáltalán nem tetszik. Ő azt mondja, hogy ha mondjuk egy kobra jelenik meg az ember álmában, az valóban egy kobra. A kobra lelke kúszik be ilyenkor az álomba. Azt mondja, hogy ha neki egy kobra jelenne meg az álmában, akkor bemenne a könyvtárba, és tanulmányozná a kobrákat. Megtanulna a kobrákról mindent, amit csak lehetne. Ha lenne egy az állatkertben, akkor azt megnézné, és tanulmányozná. De nemcsak abból a szempontból, hogy ez mit jelent a számára, miért éppen a kobra lelke látogatta meg. Ő nagy megtiszteltetésnek veszi, amikor egy állat belép az álmába. Amikor hallottam őt beszélni, akkor éppen egy jegesmedve jelent meg az álmában, és azután hónapokig tanulmányozta a jegesmedvéket, addig amíg mindent meg nem tudott róluk. Lehet, hogy más nem történik, de ha az ember így használja az álmait, akkor legalább sokat megtanul a világról.

Amikor megfogamzunk, nem félúton találkozik a sperma a petesejttel, hanem valamivel följebb. Ez férfimunka. A zigótában abban a pillanatban egy biológiai óra elkezd ketyegni, és minden ketyegésnél sejtosztódás lép fel. Egy sejtből lesz kettő, kettőből lesz négy, négyből lesz nyolc, s amolyan nagy labda leszünk. Mindannyian ilyen labdák voltunk egyszer. Úgy hét, hét és fél napba telik, amíg leúszunk egy tejjel-mézzel teli folyón, ahol nádasok is vannak. Leúszunk egy kosárban, s ahogy úszunk, növünk. Lassan kialakul az, amit blasztocitának hívunk, ez úszik, és ennek valahogy földre kell kerülnie, mert ha nem kerül, akkor a következő menstruációs ciklusban meghal, "le leszel húzva a WC-n, mintha ott sem lettél volna, és akkor észre sem veszik, hogy éltél". Nagyon fontos, hogy ez a "tűzlabda" - amiből ki fogok majd robbanni - tele van élettel. Ennek valahogy le kell szállnia. Szerintem, ha az anyám nem ambivalens, és kész arra, hogy a gyereke legyek, s teherbe essék velem, akkor a tudatállapota leállítja az immunrendszerét akkor, amikor ott lebegek, a méhfal körül. Akkor nagyon könnyű leszállni, s akkor nincs félelem, nincs menekülés, nincs probléma. De ha ambivalensen azt mondja, hogy "ez igazán nem jó idő arra, hogy én most terhes legyek" - ez persze tudat alatt történik = akkor nem zárja le az immunrendszerét, ami azt jelenti, hogy ezek a kis emberek meg kell, hogy védjék magukat. Érzik, hogy valakik nem akarják, hogy ez blasztula földet érjen. Mert ha szeretnék, hogy földet érjen, akkor már ünnepelnének, Nem félnének, hanem ünnepelnének, ásnák a földet, hogy beengedjék, és aztán betakarnák. A blasztula és az anya tudata között valamilyen kommunikáció folyik. El lehet képzelni, milyen nehéz feladat az, ha a blasztulából valakinek meg kell találni az anyja Self-jét, s azt kell neki mondani, hogy "gyerünk már, engedj be, itt vagyok, élni akarok, valamit el kell intéznem a földön". Az ellenállás arról szól, hogy az anya bölcsessége azt mondja: "Jaj, most ne! Most éppen bezártam, majd holnap kinyitok, várj egy kicsit!" A várakozás viszont nem jó a blasztulának, az a halálát jelenti. A blasztula most akarja, amit akar. Ha sokáig kell várnia, akkor meghal. Nincs olyan sok ideje. Az idő nagyon veszélyes a blasztula számára, ezért nem szeret várni.

Az álmokra soha nem lehet azt mondani, hogy megvan az egyetlen értelmezésük. Lehet bennük négy-öt-hat különböző történet, és mindegyik lehet igaz. Bármilyen álomról is legyen szó, jó kérdés, az, hogy miért éppen akkor álmodtad, amikor álmodtad. Valamivel rezonálsz. Azt mondanám, hogy valószínűleg azért álmodtad akkor, amikor álmodtad, mert valami történik az életedben, ami hasonló, mondjuk például új környezetbe akarsz kerülni, s nem tudod, hogy ott elfogadnak-e vagy sem. Az is lehet, hogy egy új kapcsolatod van kialakulóban. Egy új kapcsolatban is, amikor két ember találkozik, mind a kettő félhet attól, hogy a másik nem fogja elfogadni. Attól, hogy az én immunrendszerem távol fog téged tartani, s ebből a kapcsolatból nem lesz semmi, vagy a te immunrendszered fog engem távol tartani, és ezért nem lesz jó a kapcsolatunk. Meg kell az embernek kérdeznie magától, hogy miért pont azon az éjjelen álmodta amit álmodott, s ebből is lehet információhoz jutni.

Az álomnak általában három rétege van. Az egyik a gyerekkor, a múlt, a másik valami a jelenből, a külvilág, a harmadik pedig a belvilág. A múlt szólhat anyám s apám kapcsolatáról, a jelen egy - valaki mással való - kapcsolatomról, a belvilág pedig a saját magammal való kapcsolatomról. Minden álomban meg lehet találni legalább ezt a három szintet. Benne van a jövő is, de azt azért nem említettem, mert a jövő vizsgálata oda vezetne, hogy az ember kihasználja az álmait. Szerintem nem jó úgy élni, hogy az ember az álmait arra használja, hogy elhatározzon valamit. Ezt azért mondom, mert az álmok is hazudhatnak. Az ember minden tudatállapotban tud hazudni. Szerintem arra, hogy az ember elhatározza, mit akar, s mit nem akar csinálni, a legjobb tudatállapot a normális, éber tudatállapot. Ha az álmodó rájön, hogy az álmait használja arra, hogy másnap mit egyen reggelire, vagy hogy fölhívja-e a barátját vagy sem, szóval arra, hogy minden elhatározását az álmomból próbálja kiszedni, akkor nagyon hamar teljesen beködösíti az egész álmát úgy, hogy nem fogja tudni jóslásra használni őket. Lehet, hogy pontosan ugyan azok az ambivalenciák jelennek majd meg az álmában is, mint a nappali életében. Az én élményem az, hogy az álmok ilyenkor nagyon fellebbeznek, s egyfajta álomforradalom alakul ki, ha úgy érzik az álmok, hogy az ember nagyon ki akarja őket használni. Ezért nem beszéltem a jövőről.

Néha nagyon érdekes dolog történik az álmokkal. Marilyn French írt egy könyvet az álmokról, és ebben leírta a saját élményeit. Az egyik példa szerint éjjel azt álmodta, hogy egy nagyon lejtős utcán fog lemenni, át fog menni a lejtős utca végén a túloldalra, ott egy tejeskocsi fékje el fog romlani, a kocsi legördül, s majdnem el fogja őt ütni. El kell menekülnie a kocsi útjából. Ezt álmodta, s utána nagy riadalommal ébredt fel. Megjegyezte, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Aznap azonban ott találta magát egy lejtős utcán, jött a tejeskocsi, s ha nem lett volna felkészülve az élményre, akkor lehet, hogy elütötte volna. De éppen úgy, ahogy álmodta, a tejeskocsi falnak ütközött, ő pedig megmenekült.

Vajon mit csinál az ember az ilyen prekognitív álmokkal? French azt mondta, hogy nagyon sok ilyen álom van. Persze nemcsak ilyen típusú álmok vannak. Az is előfordulhat, hogy például álmodom egy gyilkosságról, a következő nap pedig azt olvasom az újságban, hogy egy pontosan ugyanolyan gyilkosság történt ugyanakkor, amikor arról álmodtam. Számomra egyértelmű, hogy ilyenre képesek vagyunk, rezonálunk arra, ami történik, vagy arra, ami történni fog. Érdemes ilyen szempontból is megvizsgálni az álmokat. French is megvizsgálta ezt a beteljesült álmát pszichodinamikai szempontból. Ha például arról álmodom, hogy valakit megöltek, s holnap valakit megölnek pontosan ugyanúgy, nem messze onnan, ahol álmodom, a kérdés az, hogy miért éppen arról álmodtam, miért éppen annak az élménynek nyíltam ki. Más dolog is történt aznap éjjel. Miért éppen arra az élményre rezonálok? Ez a jelenlegi állapotomat tükrözi. Tehát még ezek a nagyon furcsa látnoki vagy jósoló álmok is mondhatnak rólam valamit, arról, hogy éppen most mi van velem.

Nagyon hasznos dolog ilyeneket kérdezni az emberek életéről. Egyszer például voltam egy konferencián, ahol egy pszichológusnő arról beszélt, hogy egyszer nagyon beteg lett, s hat hónapig kórházban volt. Nagyon unatkozott, és azon kezdett el gondolkozni, hogy miért éppen most lett beteg? Miért nem tett beteg a múlt évben, vagy miért nem lett beteg egy évvel később? Akkor éppen harmincöt éves volt. Ahogy játszadozott az életévével, megkérdezte magát, hogy mit csinált az anyja harmincöt éves korában. Ekkor rájött, hogy az anyja akkor szülte meg a húgát. A pszichológusnő rádöbbent, hogy az ő életében a legrosszabb esemény a húga megszületése volt. Ez így van mindenkivel, akár tetszik, akár nem. Ha fiatalabb testvérem születik, akkor végem van, vége a hegemóniámnak. Kész. A fiam három és fél éves volt, amikor a lányom megszületett, s most kb. 23 éves. Most kezdenek barátok lenni. Eddig utálta a fiam a lányomat, sőt, azt mondta, hogy nem is a mi lányunk, hanem egy UFO hozta, és ő - mármint a fiam - az egyetlen valódi gyerek a családban. Szóval ez a nő rájött arra, hogy az ember legtraumatikusabb élménye az, amikor az embernek egy fiatalabb testvére születik. Bement egy könyvtárba, megnézte egy csomó híres ember önéletrajzát, és arra is rájött, hogy az az év, amikor az ember eléri azt az életkort, ahány éves a vele azonos nemű szülő volt akkor, amikor a fiatalabb testvér született, akkor krízis keletkezik az ember életében. Egy-két példa: Hitler pontosan annyi idős korában halt meg, ahány éves az apja volt akkor, amikor Hitler öccse megszületett. Ez a krízis persze lehet pozitív és negatív is. A krízis lehet egy "break-through", de lehet egy "break-down" is. Freud az első könyvének publikálása idején pontosan ugyanannyi idős volt, mint az apja, amikor Freud öccse megszületett. Nem lehet tudni, hogy az ember hogyan reagál egy krízisre.

Mióta erről hallottam, azóta gyakran vizsgálom ezt a helyzetet, s rájöttem, hogy ez valóban így működik. Az "egykék" vagy azok esetében, akik legkisebb testvérként születtek, az az év fontos, amikor annyi idősek, mint az azonos nemű szülő volt akkor amikor ők születtek. Olyankor is kialakul egy krízis az ember életében. Ez olyan álomszerű dolog, mert ha ez igaz, akkor azt kell mondanunk, hogy van valamiféle biológiai óra az emberben. Egyébként miért emlékeznénk olyan mélyen ezekre a dolgokra, hiszen általában papír és ceruza kell annak kiszámításához, hogy hány éves volt az apám amikor születtem. Én mégis az egész lényemmel reagálok erre az eseményre.

Ehhez hasonló eset a következő: nagyon sokan rettegnek attól, hogy nem élhetnek tovább az apjuk életkoránál. S minthogy erősen hipnotizálhatóak vagyunk mindannyian, ez nagyon fontos probléma, amin túl kell az embernek tennie magát. Mert az ember be tudja beszélni magának, hogy pontosan akkor haljon meg, amikor olyan szép volna meghalni, akkor a halála pontosan akkor be is következik.

A könyv ugyan nem az LSD-ről szól, mindazonáltal az előadó gyakran említi a szert. A műnek nem célja az, hogy rászoktassa az embereket egy illegális drogra, de úgy érezzük hasznos, ha az emberek képet kapnak az LSD hatásairól. Véleményünk az, hogy aki nem tud semmit a drogról, az sokkal inkább veszélyeztetettebb, mint az, aki már olvasott róla. Mindezek mellett - tekintettel arra, hogy az LSD Magyarországon illegális kábítószernek minősül - úgy érezzük, kötelességűnk felhívni az olvasó figyelmét a kábítószerekkel kapcsolatos hatályos magyar jogszabályokra, a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényre, valamint az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvényre és ezek végrehajtásáról kiadott rendelkezésekre. (A kiadó)