Hallgató: Hol található a tudatalatti, és mi az?

Szerintem a tudatalatti az, amiről éppen most nem tudok. A tudatalattiban megtalálható, hogy mi történik az égitestekkel, hiszen éppen most nem tudom, mi történik velük. De valami történik, s az így vagy úgy befolyásol bennünket, ez biztos, a tudatomban azonban nincs benne, hogy hogyan. A tudatalattim egyik részét így például az alkotja, hogy mi történik az égben, de az, hogy mi történik a májamban, vagy a hólyagomban, szintén a tudatalattimban van. Arról sem pontosan tudom, hogy mi történik, de ami történik az fontos számomra, és befolyásolja azt, hogy éppen hogy érzem magam. Tehát minden, ami bennem történik, és minden ami rajtam kívül történik, lehet a tudatalattimban. Nekem az is tudatalatti, hogy mit gondoltok ebben a pillanatban. Halvány gőzöm sincs. A tudatalatti néha tudatos lehet, s ami tudatos, az néha tudatalatti lesz. De hogy hol van a tudatalatti tartalma? Mindenütt ott van, ahová éppen nem figyelsz. Azon a területen van, ami kívül esik azon a kis fényes tisztáson, ahová éppen figyelsz. Néha úgy gondolom, hogy a figyelmem olyan, mint egy zseblámpa. Amit éppen megvilágít az a tudatos, s a nagy sötétség mindenütt, ahová nem világít, az a tudatalatti. Tehát, hogy hol van... Nem lehet belefúrni, megtalálni és kivenni, nem az agyamban van, a világban van, mindenütt ott van, ahová nem figyelek. Minél többet tudok megfigyelni, minél többre tudok figyelni, minél több összeköttetésem van a világgal, annál kisebb a tudatalatti, s annál többet tudok.

Szerintem a legtöbbet akkor tudjuk, amikor egy sejt vagyunk. Mindegyikünk volt egy sejt. Ti már nem emlékeztek rá, de én még emlékszem. Arról a híres pillanatról van szó, amikor az édesapa spermája behatolt az édesanya petesejtjébe. Akkor keletkezett a zigóta, amiből kinőttem, minden sejtemnek az őssejtje, mielőtt az a sejt kettévált, mikor az még egész volt, szerintem akkor mindent tudtam, s attól fogva a növekedésem, s az idegrendszerem kialakulása, az Egóm növekedése, minden más csak arra volt jó, hogy leszűkítse azt a rettenetesen sok mindent, amit akkor tudtam. Tehát a növekedés és a tanulás csak arra jó, hogy egyre kevesebbet tudjunk. Hogy oda tudjunk figyelni valami kevésre, s nehogy megfulladjunk abban a rettenetes sok mindenben, ami körülvesz bennünket. Azokat csak sejteni lehet a sejtjeinkben. Például az LSD hatása alatt az ember vissza tud emlékezni arra, hogy mennyit tudott akkor, amikor még egy sejt volt. Tehát a sejt intelligenciájába bele lehet érezni. Az olyan, mint egy nagy hullám, ami teljesen megfullasztana, ha belőle mindent kellene tudni. Mikor az LSD élménynek vége van, s beszűkül az ember tudata, akkor nagyon hálás, hogy nem kell mindig annyit tudni, amennyit lehet. Hogy csak arra vagyunk-e képesek emlékezni ami a tudatunkban van, az attól függ, hogy mit értesz emlékezésen. Szerintem mindenre emlékszel, amire valaha életedben odafigyeltél, mindenre, ami megtörtént veled. Attól a pillanattól kezdve, mikor még egy sejt voltatok, mindenre lehet emlékezni, ami megtörtént veled. Néha még az azelőtti dogokra is. Nagyon sokunk nem emlékszik semmire a három éves kora előtti eseményekből. Vannak olyanok, akik nem emlékeznek semmi olyanra, ami hat éves koruk előtt történt. Ezt úgy hívják, hogy gyerekkori amnézia. De éppen úgy, mint ahogy a hipnózisban, nagyon könnyen el lehet felejtetni az emberekkel, hogy mit csináltál velük, amikor hipnotizáltad őket, a szüleink is elfelejtetik velünk, hogy mit csináltak, s hogyan is csinálták, pontosan úgy, mint a hipnotizőrök, s ezért halvány gőzünk sincs, hogy mi történt velünk, amikor gyerekek voltunk. Csak a tudatunkban emlékezhetünk úgy, hogy élményünk van az emlékezésről. De tudat alatt emlékszünk mindenre. Szerintem. Ezt nem kell elhinni. Ezt csak én hiszem, én csak megmondom nektek, hogy milyen következtetésekre jutottam hosszú éveim során.

Klónozásnak hívják azt az elképzelést, ami arról szól, hogy például titokban megszerzed egy sejtemet, és mikor elmegyek, akkor abból az egy sejtből csinálsz magadnak egy másik Feldmárt. Ezt még nem tudták teljes mértékben megvalósítani. Hogy lehetséges-e vagy sem, hogy ez csak idő kérdése-e, nem tudom. Lehet, hogy csak idő kérdése. Én mindenesetre valahogy félek attól, hogy százával fogok szaladgálni, De a módszer elméletileg lehetséges. Az LSD hatása alatt az ember be tud hatolni a szerveibe, a szervei élményeibe és a sejtjeibe is, és amikor behatol egy meglévő sejtbe - amire tehát nem kell visszaemlékezni, hiszen itt van például az ember kezében akkor is kinyílik a világ. Viszont ez a világkép inkább attól függ, hogy én ki vagyok. Erről beszélgethetünk is egy kicsit, ha már itt tartunk. Hiszen ha ennek a sejtnek van saját élete, ha ez a sejt egy élőlény valahol itt a kezemben, akkor ennek is - mint minden más élőlénynek - két csoportra osztható a működése. Az egyik az önfenntartás, amit azért végez, hogy éljen, hogy egyen, hogy nőjön amikor nőnie kell, csinálja amit önmagáért tennie kell. A másik tevékenysége az, hogy valahogy kommunikálni kell a többi sejttel. Ha nem kommunikálna, ha valahogy nem tudna, akkor ráksejt lenne, elkezdene önmagában élni, mintha én nem is lennék. Így kezdődik a rák; ilyen bolond sejtek keletkeznek, akik ahelyett, hogy arra figyelnének, hogy miért is vannak bennem, olyan nagyon "okosak" lesznek, hogy elhatározzák, csak önmaguknak fognak élni, s elkezdenek nőni, nőni, nőni, teljesen függetlenül attól, hogy nekem mi kell. Ez pontosan ugyanaz, mint a kapitalizmus és az ökológia. Ha valaki azt mondja, hogy gyárat épít ennek a folyónak a partján, s egyre bővíti a gyárat, mert minél több profitra törekszik, s nem törődik azzal, hogy megmérgezi vele a folyót, és a levegőt, s közben nem érdekli, hogy mi történik a világgal, nem kommunikál senkivel sem maga körül, csak nőni akar, a legnagyobb gyár akar lenni a világon, a legtöbb pénzt akarja keresni... Ez rák, ez a világ rákja. De ez történik bennünk is. Pontosan ugyanez.

Most menjünk vissza a sejtbe, a sejt tudatállapotába. Ha én vagyok az a sejt, akkor fogalmam sincs róla, hogy ki az a "Feldmár". Mit tud a sejt arról, hogy én ki vagyok? De bennem van. Él bennem, és segít nekem élni, csakúgy, mint minden sejtem. Hogy én ki vagyok, az valamiféle misztikus dolog a sejtnek. Addig amíg ebben a misztikumban él, s valahogy engedi, hogy ez a misztikum irányítsa a mozgását, addig minden jó, addig egészséges vagyok. Abban a pillanatban, amikor azt mondja, hogy nincs Isten - nincs Feldmár - abban a pillanatban baj van, mert akkor úgy kezd élni, mintha én nem is élnék. S akkor daganatom lesz. Ezt vagy kivágom, vagy már túl késő, mert már mindenhová elterjed, és akkor végem van. Lehetséges tehát, hogy mindannyian sejtek vagyunk valamiben, amiről halvány gőzünk sincs, hogy mi. De éppen úgy, mint ahogyan az én sejtjeimnek halvány gőze sincs, hogy én ki vagyok, mi is valami olyasminek a sejtjei vagyunk, amiről nem vagyunk képesek fogalmat alkotni.

Szerintem nagyon buta dolog lenne, ha a sejtem azt képzelné, hogy nagyon okos, s nála okosabb nincs. Csakúgy, mintha én azt gondolnám, hogy okosabb vagyok, mint a környezetem. Mert ha belegondoltok, az nyilvánvaló, hogy mindannyian valamiféle gyümölcsök vagyunk a világ bokrán. Valahogy kitermelt minket a világ. A bokor nem lehet hülyébb, mint a gyümölcs. Sőt! Legalább olyan intelligens a bokor, mint a gyümölcs. Létezik valamilyen intelligencia a világban, ami legalább olyan intelligens, mint amilyennek mi képzeljük önmagunkat. Sőt, lehet, hogy intelligensebb. Egyáltalán nem a vallásról beszélek, én nem vagyok egyik vallás híve sem. Csak gondolkozom.

Hallgató: Ez előtt a téma előtt azt mondtad, érdemes lenne foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy mi volt azelőtt. Így most megkérdezem; mi volt azelőtt?

Ezt senki sem tudja. Viszont vannak, akik azt hiszik, hogy tudják, és ők két nagy táborra oszlanak. Egyesek azt hiszik, hogy azelőtt volt egy másik életük. Elmondok egy példát, annak alátámasztására, hogy ezt miért gondolják bizonyos emberek, akik pedig nem hülyék. Volt egy nő páciensem, akinek sokféle allergiája volt. Az egyik, ami legjobban bántotta, tollallergia volt. Akármilyen madártoll került a közelébe, a nő rettenetesen könnyezni kezdett, az orra folyt, piros lett az arca, s kiütései keletkeztek. Észrevettem, hogy nagyon sok allergia eltűnik, ha a páciens regresszióba megy. Erre úgy jöttem rá, hogy amikor meditáltam, és egy pontra koncentráltam: az orrlyukamra, s csak arra figyeltem, hogy a levegő hogy áramlik ki és be, akkor rájöttem, hogy az orrom, amely addig teljesen el volt dugulva, kidugult. Mindez azért, mert figyeltem azt a kevés levegőt, ami ki- és beáramlott, tehát megváltoztattam a tudatállapotomat. Mert ha valaki összpontosítja a figyelmét akkor megváltoztatja a tudatállapotát. Amikor azonban visszatértem a normális tudatállapotomba, azonnal ismét bedugult az orrom. Ekkor újra kipróbáltam, hogy valóban így van-e, mert el sem tudtam hinni. Újra koncentráltam, megváltoztatattam a tudatállapotomat, s az orrom kidugult. Így tehát rájöttem arra, hogy nagyon sok allergia azért keletkezik, mert az anyánk nagyon sietett, hogy ne anyatejjel szoptasson minket, és hogy megszabaduljon tőlünk, elkezdett szoptatni mindenféle más dologgal: szintetikus tejjel, tehéntejjel stb., és mielőtt kinőtt volna a fogunk, elkezdtek almával meg banánnal etetni. A gyereknek nincsenek enzimjei, amivel meg tudja emészteni ezeket a dolgokat, addig amíg nincs foga. Az enzimek akkor keletkeznek, amikor a fogak jönnek, Ha az ember belegondol, ez nyilvánvaló is. Nagyon sietünk, s ennek a siettetésnek a biológiai eredménye az, hogy megutáljuk azokat a dolgokat, amiket túl korán kapunk. Ez később allergiaként mutatkozik meg. Ez nem betegség, hanem utálat azért, mert siettetett bennünket az anyánk, s minél hamarabb meg akart szabadulni tőlünk.

Hallgató: De nem minden gyerek válik allergiássá, csak olyan 30%-uk.

Én nem azt mondom, hogy mindenki allergiás lesz, aki nem szopik, éppen úgy, mint ahogy nem mindenki lesz mérges, azért mert nem kapott meg mindent. Lehet, hogy ez más dolgoktól is függ. Én csak azt mondom, hogy nagyon gyakran, mikor allergiásokkal dolgozom, s regresszáltatom őket, megengedem, sőt azt mondom nekik, hogy jó lenne, hogy ha valamilyen módon visszamennének, s megtalálnák, hogy hol történt az, ami miatt allergiások, akkor amikor visszajönnek a regresszióból, nincs tovább allergia. Tehát az allergiát meg lehet szüntetni egész könnyen hipnózissal, vagy pszichoterápiával. De ennek a nőnek, akiről beszéltem, nem múlt el a tollallergiája, akármit csináltam vele. Akkor egyszer egy LSD-terápia órában elment vissza-vissza, egészen addig, amíg csak egy sejt volt, és akkor elkezdett még tovább menni. Engem nagyon érdekelt, hogy hová megy vissza. Egy egész másik életbe, egy új életbe került. Abban az életben egészen addig ment, míg meg nem halt. Mondtam neki, hogy menjen tovább, nézze meg volt-e másik élete, mert én ebben semmi tollast nem láttam. Akkor visszament egy másik életbe, amit végül is egész tisztán látott és érzett - ez nem egy látomás, ez egy érzés is, de nehéz erről beszélni. Lehet érezni, hogy milyen madárnak lenni. Nemcsak elképzelni, hanem érezni is lehet, hogy mit jelent szállni, mi az, hogy szárnyakkal csapkodni. Egy olyan közepes nagyságú madár volt, olyan galamb méretű, fehér, és nagyon jól érezte magát. Egyszer csak nagyon megijedt, ahogy feküdt a földön, elvörösödött, elkezdett reszketni, én pedig fogtam a kezét és éreztem, hogy a szíve rettenetesen erősen ver. Kérdeztem, hogy mi történik, mire azt mondta, hogy egy óriási árnyék jön jobbról, s egy hatalmas fekete madár lecsap rá, a karmaival elkapja, a csőrével beletép, mindenfelé szállnak a tollak, nagy verekedés van, fröcsköl a vér, ő pedig meghal. Mikor ebből az állapotból visszatért, attól fogva nem volt többé tollallergiája. Kész. Soha többé nem dagadt föl, nem sírt, nem könnyezett, nem voltak kiütései. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy biztosan több életünk van. Ez azt is jelentheti, hogy ha valaki ilyesmit képzel, annak valahogy nagyon érdekes, gyógyító hatása van. A képzelet gyógyít. Ámbár, ki tudja? Talán mégis több életünk van. Ez mindenesetre elgondolkoztató.

Azok az emberek, akik azt hiszik, hogy több életünk van, két táborra oszlanak. Az egyik tábor azt mondja, hogy ezek saját elmúlt életeink. Szerintem az okosabbak azok, akik azt mondják, hogy nincs múlt, jelen s jövő. Ez is egy illúzió. Minden egyszerre történik. Nemcsak itt vagyunk. A tudatállapotunk ugyan itt van fixálva, de mi nemcsak itt vagyunk, hanem húsz, harminc, kétszáz, ötszáz helyen így, mint ahogy most itt beszélgetünk, máshol is vagyunk. Annyira ügyesek vagyunk, hogy száz helyen tudunk egyszerre lenni, de minthogy csak egymás után tudunk belelátni abba, hogy ezen a helyen kívül még hol vagyunk, azt hisszük, hogy ezek más életek. Azt hisszük, hogy nem egyszerre élünk. Pedig nincs külön élet, s nincs külön idő, hanem minden egyszerre van.

Van valakinek egy ceruzája, aminek radír van a végén? Van. Jó. Mi három dimenzióban és időben élünk. Ha van három dimenziós idő, akkor mindenkit meg lehet találni. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek négydimenziós intelligens lények, akikről nekünk halvány gőzünk sincs, mert a negyedik dimenziót nem tudjuk érzékelni. Ezt a következőképpen fogom illusztrálni: képzeljétek el, hogy vannak kétdimenziós lények, akik egy kétdimenziós világban élnek. Ezek amolyan lapos emberek, akiknek nincs harmadik dimenziós kiterjedésük. A házaikat csak kör alakú falak vehetik körül, mert ha lennének sarkok, akkor azokat nem látnák. Ők mindenről tudnának, ami ebben a két dimenzióban történik. Ha ezt az illusztrációs papírlapot hajtogatnám, akkor azt hinnék, hogy földrengés van. Ennek a kétdimenziós embernek halvány gőze sincs arról, hogy én mit csinálok, csak akkor tudna valamit rólam, ha hozzáérnék a világához. Akkor nagy csoda történne, mert a semmiből valami lenne.

Mi tudjuk, hogy nekem itt van egy ceruzám. Ha a laphoz hozzáérek, akkor csoda történik ebben a világban. Na most legyen ez a ceruza egy lény, aki még nem született meg. Ha a ceruzával átlyukasztom a papírt, akkor megszületett a gyerek. A csecsemő a grafit, mert a ceruzának az eleje az ugye grafit. Ha nagyon jól etetik ezt a grafitot, akkor ez a grafit ilyen fémet fog növeszteni, ami a ceruzán a grafit után következik. Ilyenkor már idősebb a gyerek, mert már fémet növesztett, nagyon szeretik, jönnek a rokonok és megcsodálják, fényképezik, ő pedig csak nő, ahogy dugom át a papíron, s a fém rész után következő piros műanyag lesz belőle. Most már utálják, mert már tinédzser és már bajok vannak vele, ő pedig nő tovább, és amikor már a ceruza végén lévő radírgumi ér a papírhoz, akkor az orvosok azt mondják, hogy már nem sokáig fog élni. Mert amikor olyan radírgumis az ember, akkor már nagyon öreg és ráncos. Mikor aztán így elmegy - s kihúzom a ceruzát a papírból - akkor lyukat hagy maga mögött, olyankor mindenki sír, mert az ember meghalt, már nincs tovább. Megszületett, felnőtt, élt és meghalt, de valójában semmi nem történt vele. Abszolút semmi. Ez a ceruza nem változott meg, ez mindig is ilyen volt. A kétdimenziós síkban élőknek azonban az az illúziójuk, hogy valaki megszületett, élt és meghalt. Remélem, hogy ezt megértitek, és akkor majd elgondolkoztok azon, hogy amikor csecsemők voltatok, akkor is ugyanazok a négydimenziós vagy öt-, hatdimenziós lények voltatok, akik most vagytok, mindössze akkor még csak az orrotok látszott, most pedig már más testrészeitek is, a végén pedig majd jön a radír.

Ez is lehet, nem? Ez a többdimenziós lény nem fél a haláltól. Csak akkor félne tőle, ha a tudatállapotának csupán a keresztmetszetéről lenne tudomása, mint ahogy a papíron élő kétdimenziós lények is csak a ceruza keresztmetszetét érzékelték. Csak akkor félne a haláltól, ha elfelejtené, hogy a változás csak illúzió, és az örök lét a valóság. Hogy mi történik a tapasztalatokkal? Azt nem tudom.

Hallgató: Erre tapasztalatból jöttél rá?

Ez biztos. Erre valóban rájöttem. Van egy angol könyv, amiben egy matematikus teljes részletességgel leírja, hogy ezek a kétdimenziós emberek hogy élnek, milyen a szexuális életük stb. A könyv címe: Flatland. Ha tudtok angolul, akkor nagyon érdemes megkeresni, mert ez egy klasszikus könyv. Ő nem arról beszél, amiről én beszéltem, csak arról, hogy talán van egy ilyen kétdimenziós világ, és ott sem unalmas élni. Egy egydimenziós világ kicsit unalmas lenne. A kétdimenziós már egész érdekes, ott még egyetemek is lehetnek. Ezt azért is mondom el nektek, mert nagyon kell vigyázni arra, hogy miként nézünk dolgokat. Lehet, hogy az idő illúzió, de nekünk nem tűnik illúziónak. Nagyon úgy tűnik, mintha az idő valóság lenne. Most csak azt mutattam meg nektek, hogy talán illúzió.

De ha már illúziókról beszélünk - csak azért, hogy még jobban leromboljam a tudományos nézeteiteket - van itt egy másik dolog, amiről azt gondoljátok, hogy valóság. Ezt úgy hívják, hogy kauzalitás. Hát az sem létezik. Képzeljétek el, hogy egy tudós ül egy fal előtt, s e mögött a fal mögött van egy világ. Ő azonban csak egy hasadékon keresztül lát át a falon túlra. Csak azt látja, ami a hasadékon át látható. Ez annak a metaforája, hogy nekünk csak szemünk van, fülünk van, jó, van még mikroszkóp meg teleszkóp, de azok mind csak egy olyan hasadékot alkotnak, amelyen át kilesünk a világba. Sokkal több minden létezik annál, mint amit képesek vagyunk meglátni. Most képzeljétek el, hogy mi okosok a fal innenső oldalán vagyunk és mindent látunk, nemcsak azt, ami a hasadékon keresztül látható. Mi tudjuk, hogy mondjuk egy macska járkál a fal előtt. Néha erre jön, néha arra megy. A tudós, aki a fal túlsó oldalán ül, és csak egy hasadékon át tudja szemlélni a világunkat, nem tudja, hogy mi az a macska, ő macskát soha nem látott. Azt azonban észreveszi - mert jegyzetel - hogy valami kicsi és fekete történik, ami aztán úgy elmegy. Majd nem sokkal utána valami kicsi szőrös következik, és az is elmegy ugyanabba az irányba. Nem tudja, hogy mi történik, nem tudja, hogy ez egy macska, de mondjuk elnevezi ezt a kicsi feketét orrnak, azt a szőrös kis feketét pedig faroknak. Mondjuk, hogy az ő nyelvében ezeket a szavakat használja. De mi lesz a nagy felfedezése? A hipotézise az lesz, hogy az orr farkat hoz magával, azaz az orr farkat okoz. Minden alkalommal, amikor orr van, lesz egy farok is. Egy tudományos folyóiratban fogja közölni, hogy szerinte minden alkalommal, amikor valaki lát egy orrot, akkor farok is következik. Mint tudjuk, egy tudós legfontosabb dolga az, hogy jóslatokat állítson fel. Amikor aztán a másik irányból jön egy orr, s utána nem sokkal később az is farkat okoz; akkor már biztos benne, hogy ez nem csak egy irányban történik, hanem mindenfelé. Ha azonban valahogy felvilágosítanám, a falat elvenném, és megmutatnám neki, hogy itt egy macska van, akkor a tudós nagyon szomorú lenne, mert mindent ki kellene dobni, amit addig leírt. Arra ugyanis nem gondolt, hogy nincs kauzalitás, és minden egy. Minden egyben van, nincsenek semmilyen részek, nem lehet a világot feldarabolni. Csak egy van, csak egy macska van, nincs orra, nincs farka, azt csak azért hisszük hogy van, mert a mi érzékszerveink olyan kis teljesítményűek, és emiatt olyan keveset vagyunk képesek látni abból, mi is a valóság, hogy nem is akarjuk megengedni magunknak, hogy észrevegyük, mennyire korlátozottak vagyunk, így aztán inkább hatalmasaknak és okosaknak akarjuk érezni magunkat, s elhitetjük magunkkal, hogy tudjuk, mi mit okoz. Így tudósok lehetünk, de azt nem hisszük el, hogy minden egy, s nem lehet a dolgokat feldarabolni. Most, hogy már leromboltam az időt és a kauzalitást, még mit csináljak? Vannak kérdések?

Hallgató: A tudattalanban benne van az is ami nem létezik, vagy ami majd csak létezni fog?

Én a tudatot és a tudatalattit valóságnak gondoltam, tehát mondjuk, van egyszarvú a tudatalattimban, mert valaki gondolt rá. Nem csak materiális valóság van, hanem információs valóság is. Így a szimbólum - mint például egy egyszarvú - is valóság. Az információs valóság is jelent valamit. Ez az asztal is jelent valamit, de ettől függetlenül, anyaga is van. Az egyszarvúnak nincs. Ilyen szempontból a tudatalattiban rengeteg információ van. Az összes archetípus, minden, amire valaki gondolhat, már ott van. Sőt, nagyon sok ember úgy érzi, hogy a gondolatok ragadják meg őket, nem úgy, hogy ők gondolkoznak. Lehet, hogy az is csak illúzió, amikor az ember annyira okosnak és gondolatgazdagnak érzi magát. Talán rá kell döbbennie, hogy semmiféle gondolata nincsen, és maximum annyit tehet, hogy kitárja magát, s átadja magát a gondolatoknak. Rengeteg olyan gondolat van ebben a szobában is, amit egyikőtök sem enged be. Nem akarjátok odaadni magatokat ezeknek a gondolatoknak, mert felrázna benneteket. Mire jó egy olyan gondolat, egy olyan tudás, ami nagyon szomorúvá tenne? Miért lenne jó, ha például az Isten itt lenne, s mindent el akarna árulni nektek, ti meg azt mondjátok, hogy nem, köszönöm szépen, menj haza, nem akarok többet tudni annál, mint amennyit most tudok? Mert ha valóban megtud valamit az ember, akkor megváltozik az élete. Ahhoz, hogy az ember megtudja, hogy mi hatvan fok szinusza meg koszinusza, nem kell megváltoztatnia az életét, az nem valódi tudás, az csak egy kis hab a kávén, amit mindegy, hogy megiszik vagy nem, belekeveri-e a kávéba vagy sem. De ha valami fontosra rájövünk, valamire, ami igaz, és annak tárjuk ki magunkat, az azonnal megváltoztatja az életünket. Az ember attól kezdve nem élhet úgy, mint ahogy addig élt. Ezért aztán senki sem akar semmire sem rájönni, mert ki akarná megváltoztatni az életét? Mindig nagy megrázkódtatással jár az, ha az embernek meg kell változtatni az életét. Ezért általában senki sem akar megtudni semmit sem. Ezért jöttök egyetemre, mert itt semmit nem lehet megtudni. Itt eltelik az idő, s nem kell megváltoztatni az életeteket. Lehetne keresztrejtvényt is fejteni. Az is jó ahhoz, hogy elkerüljük az élet megrázkódtatásait. Persze csak viccelek...

Hallgató: Hogy kell elérni, hogy megtapasztaljuk az élet ilyen megrázkódtatásait?

Elmondok egy másik történetet. Ez is egy olyan alkalommal volt, mikor 1000 mikrogramm LSD-t ettem "vacsorára", éppen nehéz helyzet állt elő az életemben, s nagyon el akartam gondolkozni azon, hogy mit is kellene csinálni, s így járkáltam fel s alá, mint most. Akkor azt mondtam magamnak, hogy meg akarok változni. Változtatni akarok magamon, meg az életemen. És semmi nem történt. Mintha nem is ettem volna LSD-t. Nem történt semmi. Úgy éreztem, hogy egy kicsit ideges vagyok, de semmi nem történt, nem változott meg a látásom, hallásom, mint ahogy szokott, valami nem engedte, hogy a hatás bekövetkezzen. Reszkettem, de különben semmi sem történt. Hajtogattam magamban, hogy meg akarok változni, változásra van szükségem. Ezt csináltam két órán keresztül, s akkor megtorpantam, mert rájöttem, hogy hazudok. Nem igaz az, hogy meg akarok változni, ez tökéletes hazugság. Az igazság az volt, hogy rettenetesen féltem attól, hogy valami is megváltozik az életemben. Semmin sem akartam változtatni, azt akartam, hogy minden maradjon úgy, ahogy volt, miközben tudtam, hogy ez lehetetlen. Ezért nem is hatott egyáltalán az LSD. Abban a pillanatban azonban, amikor bevallottam magamnak az igazságot, abban a pillanatban minden elolvadt, abban a pillanatban minden megváltozott, elkezdtem érezni az LSD hatását, akkor már nem én reszkettem, hanem a falak, s minden elkezdett folyni, én pedig elkezdtem sírni, minden megváltozott, s nagyon hamar rájöttem arra, hogy minek kell megváltozni bennem, körülöttem, hogy milyen irányban kell az életemnek folyni, s arra is, hogy az milyen nehéz. Nagyon nehéz a legkisebb változást is megvalósítani az embernek önmagában vagy a világban.

Tehát, nincs válasz arra, hogy hogyan nyissa ki az ember magát, hogy mit kell csinálnia ahhoz, hogy beengedje az igazságot. Ha szerencséje van, akkor őszinte lesz önmagával, és akkor, ha egy pillanatra nem hazudik magának, minden megváltozik. S hogy ezt mikor teszi meg, hogy meddig lehet elnyomni a valóságot? Szerintem vannak olyanok, akik a halálukig, életük utolsó pillanatáig a cél előtti utolsó pillanatig el tudják nyomni, s akkor tíz másodperccel azelőtt, hogy meghalnak, meglátják az igazságot. Szerintem nagyon szomorú lenne, ha addig tudnék hazudni magamnak, amíg meg nem halok. Még a híres filozófus, Kierkegaard is a halálos ágyán, kb. öt perccel a halála előtt jött rá valami fontos dologra, és könnyekkel a szemében mondta valakinek aki az ágyánál ült, hogy most jött rá arra, hogy mindig szeretettel volt körülvéve, pedig ő soha nem érezte, hogy szerették. Azt mondta, abban a pillanatban rájött, hogy ha a világ nem szerette volna őt s mindannyiunkat, akkor egy percig sem tudnánk életben maradni. Ha a Nap hőmérséklete egy fokkal kisebb vagy nagyobb lenne, akkor nem élnénk. Ha valami kicsi dolog megváltozna a világban, akkor már egyikünk sem tudna tovább itt élni. Rájött arra, hogy az, hogy élünk egyáltalán, már önmagában hatalmas csoda, és arra, hogy valamilyen szeretet kell, hogy megengedje nekünk, hogy éljünk, hogy legyen tudatunk, hogy beszélgessünk a tudatállapotokról. Erre csak a halála előtt öt vagy tíz perccel jött rá. Különben ha ismeritek, akkor tudjátok, hogy eléggé depressziós személyiség volt, s azért volt olyan, mert úgy érezte, hogy senki sem szereti. Talán azt jelenti a szeretet, hogy csak úgy vagyunk, hogy egyáltalán lehetünk. Az első filozófus fejében megfordult az az alapkérdés, hogy miért van valami inkább, mint semmi. Azt hiszem, már az is a szeretet műve, hogy erről egyáltalán beszélni tudunk. Persze lehet, hogy a miért-el kezdődő kérdések, mind rosszak, mert mind kauzalitásra vezetnek. Ezért nem szabad semmit sem elhinni abból, amit mondok.

Hallgató: Nem félsz a bezártságtól, a kötöttségektől?

Nem értem pontosan, hogy miért tetted fel a kérdést. Hogy nem félek-e a bezártságtól és a kötöttségtől? Szerintem nagyon félek. Nem tudom, miért jutott az eszedbe az, hogy esetleg nem félek. A legszörnyűbb rémálmom az, hogy be vagyok zárva, le vagyok kötözve, az, hogy elveszítem a szabadságomat. Lehet persze, hogy a kérdés a gondolkozásról szól, de szerintem beszélni sem tudnék akkor, ha intellektuálisan nem lennék szabad.

Hallgató: A rosszindulatú, ravasz, számító, kegyetlen embereket miért nem tekintjük betegnek? Miért fogadjuk el, hogy van ilyen is, meg olyan is, mert szerintem ők igazán betegek.

Erről nem tudok semmit mondani, mert voltak olyan évek az életemben, mikor azt hittem, hogy mindenki beteg, a rossz emberek is, a jó emberek is. Aztán azt hittem, hogy senki sem beteg. Nagyon erősen befolyásol minket az, hogy milyen szavakat használunk. A szavaknak rettenetes erejük van. Nagyon hosszú életem során arra a következtetésre jutottam, hogy fontos különbséget tennünk az emberek cselekedetei valamint gondolatai, érzelmei között. Én csak olyan világban szeretnék élni, ahol nincs gondolat-rendőrség, ahol nincsen érzelem-rendőrség, de egyáltalán nem bánom azt, ha van cselekedet-rendőrség. Mert az, hogy én mit gondolok és mit érzek, az én dolgom, ahhoz senkinek semmi köze. Nincs jogom azonban olyasvalamit csinálni, ami megnehezíti azt, amit te akarsz tenni. Cselekedeteimmel nem szabad belevágnom más emberek életébe. A gondolkodásom az más. Ha nem tetszik amit gondolok, akkor kimehetsz az ajtón, tehát a gondolataimmal nem csinálok semmi bajt. Ha abszolút bizarr dolgokat mondanék - amit persze én soha nem mondok - akkor se lenne jogotok becsukni engem egy diliházba, vagy egy börtönbe.

Hallgató: És ha a gondolataimmal hipnotizálhatok valakit, s az csinál valami károsat?

A gondolataival nem hipnotizálhat senki senkit. Amikor azonban valakit a hatalmamba kerítek, akkor abban a pillanatban már transzpresszív vagyok. Amikor valakit ráveszek valamire, amit nem akar megtenni. Ha hipnózissal csinálom, akkor is transzpresszív vagyok, ha egy pisztolyt teszek a halántékára, akkor is transzpresszív vagyok. Ez tehát ismét a cselekedeteimről szól, nem a gondolataimról. Ha valakit meghipnotizálok, és azt mondom, hogy adja ide nekem az összes pénzét, ő pedig ideadja, akkor az éppen olyan transzpresszív cselekvés, mintha azt mondtam volna, hogy lelövöm, ha nem adja ide az összes pénzét. Szerintem nagyon fontos ez a cselekedetek és gondolatok közötti elkülönítés. Nagyon nehéz számomra megérteni azt, hogy ez miért nem elfogadott a világban. Ha elfogadott lenne, akkor sokkal kevesebb ember lenne a pszichiátriai osztályokon, mint amennyi van, mert akkor ha valaki azt mondaná, hogy Krisztus vagyok, vagy Napóleon vagyok, akkor mi van? Ha azt akarja gondolni, miért ne gondolja azt? Addig, ameddig nem nehezíti meg az életemet, addig nyugodtan gondolhat amit akar. Ha valaki azt mondja, hogy én angyalokat látok és hangokat hallok, akkor irigylem. Mert az én életem szürkébb, mint az övé, hozzám senki nem beszél, s én olyanokat nem látok. De miért kellene nekem meggyógyítani valakit, aki ilyeneket mond? Amikor tehát ravasz, rosszindulatú, számító, kegyetlen emberekről beszéltem, olyanokról szóltam, akik úgy cselekszenek, nem pedig olyanokról, akik csak olyasmiket gondolnak vagy úgy éreznek. Szerintem nincs joga egy embernek egy másik ember életterébe belelépni meghívás nélkül. Ha mégis meg kell tennie, akkor erre a célra én inkább börtönt használnék, mint diliházat. Mint mondtam, börtönben szívesen lennék egy hétig, ha sokat fizetnének ezért, de a Lipótra nem mennék a világ minden pénzéért sem.

Hallgató: Ha valaki elmenne hozzád, s azt mondaná, hogy angyalokat lát és hangokat hall, s ettől szenved, akkor mit mondanál neki?

Akkor azt kérdezném, hogy ettől miért kell szenvedni? Elhiszem neki, hogy szenved, de inkább azon dolgoznék vele, hogy nem tudna-e úgy angyalokat látni s hangokat hallani, hogy közben élvezi és nem szenved. Nem ijednék meg, sőt arra is megkérném, hogy nem tudná-e nekem is megmutatni az angyalokat, mert nagyon élvezném, ha én is látnám és hallanám őket. Általában az emberek azért szenvednek, amikor ilyen dolog történik, mert abban a pillanatban azt hiszik, hogy betegek, vagy azt, hogy valami rettenetes dolog történik velük.

Beszéljünk valami olyasmiről, amiről nehezebb beszélni, de sokkal kézzelfoghatóbb: arról, hogy mennyire hülyék vagyunk, mint társadalom! Azt hiszem meséltem, hogy William Blake, amikor gyerek volt, mindenütt angyalokat látott, s ezt megmondta az apjának is, az apja pedig azt mondta, hogy ha még egyszer lát egy angyalt, akkor megveri. Attól kezdve nem látott angyalokat. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek angyalok, ez azt jelenti, hogy nekünk megtiltották, hogy angyalokat lássunk. Aki angyalokat lát, s ezt a tilalmat megszegi, az bolond és valaki megveri. Vagy a pszichiáter veri meg elektromossággal, vagy valami rettenetes fog történni. Ha én ilyen légkörben angyalt látok, akkor persze, hogy szenvedni fogok. De ha például egy más időben élnék, és más társadalomban, olyanban, ahol kitüntetést kapnak azok, akik angyalokat látnak, akkor nem szenvednék, akkor azt mondanám: na végre láttam egy angyalt! Már attól féltem, hogy itt vagyok harmincöt évesen, és még mindig nem láttam egy angyalt sem!

Beszéljünk egy pillanatra a homoszexualitásról. Kinek van ahhoz köze, hogy én kivel szeretkezem, egy férfival vagy egy nővel? Ha egy gyerekkel akarnék szeretkezni, akkor elhiszem, hogy valaki jogosan vonhatja össze a szemöldökét. De ahhoz, hogy öreg emberrel, öreg nővel, fiatal emberrel vagy fiatal nővel akarok szeretkezni, ahhoz kinek van köze? Miért érdekli ez az embereket? Nem régen, öt vagy hat évvel ezelőtt, az amerikai pszichiátriai társaság kihúzta a nagy könyvből a homoszexualitást, mondván, hogy az nem betegség. A többség azonban még mindig azt hiszi, hogy betegség. Politikai okok miatt kihúzták a könyvből, s azt mondták - "Jó, jó, jó, nem betegség." De közben azt gondolják, hogy "Dehogynem, ez betegség!" Miért érdekel az valakit, hogy két felnőtt ember mit csinál önmagával, vagy egymással, ha azok teljes beleegyezésükről biztosítják egymást? Voltak olyan kultúrák, ahol homoszexualitás nélkül az ember nem lehetett politikus. Most csak férfi homoszexualitásról beszélek. A görögöknél, ha egy fiatalember kezét nem kérte meg egy idősebb, okos, bátor férfi, akit hősként könyveltek el a környéken, akkor az a fiatalember a család szégyene lett. Ha például nekem lett volna egy tizenhat éves fiam, akkor már nagyon vártam volna, hogy egy egyetemi tanár megkérje a kezét, hogy jöjjön, s azt mondja, hogy "Nagyon szeretném elvinni a fiadat azért, hogy éljek vele, s én lennék a tanítója." S ha ő valóban becsületes ember, s jó neve van az egyetemen, akkor azt mondanám, hogy nagyon örülök, viszontlátásra fiam, menj ezzel az idősebb emberrel. Van egy görög szó arra, ami a legjobb a férfiban: bátorság, ész stb. Csak egy szavuk volt rá, az "arete", s "arete"-t csak úgy kaphatott meg egy fiatalember egy idősebb embertől, akinek már ilyen nyilvánvalóan volt, hogy vele élt, vele lakott, s az idősebb ember belejuttatta a magját a fiatalemberbe. Enélkül nem lehetett a fiatalember becsületes, okos, bátor. Tehát a görög államban, nem lehetett politikus olyan férfi, akinek fiatalkorában nem volt idősebb férfi szeretője. Mert az nem volt becsületes ember, az nem kapta meg a transzmissziót. Az nem kapta meg, amit egy férfi meg tud tanítani egy férfinak. Nyilvánvaló, hogy teljesen feje tetejére van állítva a dolog. Ma egy politikusnak el kellene titkolnia, hogy homoszexuális, nem? Különben valószínűleg bajba kerülne. Ott azt kellett eltitkolni, ha éppen senkinek sem tetszett. Tehát nagyon kell vigyázni arra, hogy mit ítél el az ember. S arra is, hogy kinek van joga mit csinálni, kivel, s mikor. Ezt hívta Laing az élmények politikájának. Van egy olyan hatalom a mi rendünkben, amely ellenőrizni akarja az élményeinket. Szerintem ezt nem szabad. Minek? Miért kell nekem ellenőrizni valaki másnak az élményeit, s miért engedjem meg én, hogy valaki kontrollálja az én életemet? Miért nem lehet olyan élményünk, amilyet akarunk, ha az, amit csinálunk nem tör be a másik életterébe?

Hallgató: Ha nem véletlen az, hogy létezünk, s létezik ez a világ, akkor nem veszélyes-e az, ha az ember akarja megalkotni a világ szabályait?

Ha valóban nem véletlenül vagyunk itt, akkor úgyis mindegy. Akkor úgyis az történik, aminek történnie kell. Ha valaki csak úgy idetett minket, és mi egy kísérlet részei vagyunk, akkor ki kellene találni azt, hogy hogyan lehetne ezt a kísérletet jól elvégezni, úgy, hogy nekünk is jó legyen. Talán az is lehetséges, hogy egy másik csillagrendszerből valók vagyunk, s mindannyian akiket ide leküldtek, bűnöztünk valahol ott, abban a sokdimenziós mennyországban, ahol éltünk. Lehet, hogy az egész Föld egy börtön. Lehet, hogy mi mind börtöntöltelékek vagyunk, s addig kell itt maradnunk, amíg meg nem halunk. Csak ezt még nem fedeztük föl. Mert ha felfedeztük volna, akkor úgy lehetne megszökni ebből a börtönből, hogy öngyilkos lesz az ember, vagy megkér valaki mást, hogy ölje meg. "Légy szíves ölj meg, mert már nem bírom ki!" S ekkor két eshetőség van. Vagy elkapnak, s visszaküldenek, vagy azt mondják, hogy "okos vagy, na kitaláltad, most már élhetsz velünk itt a mennyországban. Mert azok a hülyék azt hiszik, hogy az élet olyan jó, s ezért még élnek." Volt egy filozófus, aki azt mondta, hogy ha valóban rájönnénk az élet titkára, akkor azonnal öngyilkosok lennénk. Én ezt nem ajánlom, csak lehet rajta gondolkozni. De lehet, hogy a Föld csak purgatórium, nem a pokol, csak egy próbatétel. De ha próbatétel, akkor honnan tudjuk meg, hogy mi a próba? Honnan lehetne megtudni, hogy mivel tesznek próbára bennünket? Hogy mi a jó? Szerintem ezek a morális, etikai kérdések rettenetesen nehezek, nekem személy szerint azért nehezek, mert ha magamévá teszek valamilyen morális gondolatot, s aszerint élek, akkor nagyon kell vigyáznom, nehogy túlságosan gátoljam magam, mert lehet, hogy nem is kell azt tennern. Mi lesz, ha öt perccel a halálom előtt rájövök, hogy sok mindent lehetett volna csinálni és nem is történt volna baj, én meg az egész életemben olyan jó voltam, s közben nem is kellett volna jónak lenni. Az is rettenetes lenne. Az is rettenetes, ha az ember egész életében nagyon rossz, mert azt hiszi, hogy rossznak lehet lenni, s akkor rájön, hogy bizony nem kellett volna, hogy tényleg nem volt jó, hogy abból baj lesz. Ez is rossz lenne. De az is rossz lenne, ha egész életében nagyon jó volt s közben nem kellett volna. Honnan lehet ezt megtudni?

Eszembe jutott, hogy úgy 1980-ban láttam Kanadában, a televízióban egy híradást. Egy kémiaprofesszorról szólt, aki egyetemista korában egy nagyon élénk, tiszta álmában azt hallotta, hogy valaki azt mondta neki, tegye a kezét koncentrált kénsavba, vagy sósavba, és ha égeti, akkor ne folytassa az egyetemi tanulmányait. Ha azonban nem égeti, akkor csak folytassa. Ez az ember felébredt, bement a laboratóriumába és belemártotta a kezét egy nagy pohár kénsavba. Semmi hatása nem volt. Benne hagyhatta, nem keletkezett füst, nem fájt neki, semmi nem történt. Sósavba is mártotta, akkor sem történt semmi. Aztán kipróbálta az arcán, kipróbálta a hátán, a hasán, mindenhol. Kénsavat önthetett magára, sósavat önthetett magára, semmi sem látszott a bőrén. Azóta pár éve orvosok: belgyógyászok, plasztikai sebészek vizsgálták a bőrét, s azt tapasztalták, hogy teljesen normális. Semmit nem találtak, ami utalna arra, hogy miért történt mindez. Na, mit gondoltok, miért? Valószínűleg van ennek valami köze ahhoz a tudatállapothoz, amelyben például egyesek parázson tudnak járni, s még hólyag sem lesz a talpukon. Ilyesmivel lehet kapcsolatos az is, ha valaki tűzbe teszi a karját, és ha megég, akkor bűnös, ha nem, akkor nem.

Nagyon érdekes ebbe belegondolni. Hogy a valóság attól függ, hogy az ember mit hisz. Ha ez így van, akkor a valóság azért valóság, mert sokan elhiszik. Mindenki tudja, ha egy kicsit gondolkozik, hogy repülőgépek nem tudnak szállni. Olyan nincs, hogy az a hatalmas Jumbo Jet föl tudjon szállni! Hát nem tud fölszállni! Mert az, hogy aerodinamikus okok miatt száll fel, s ennek van egy fizikai oka, az csak amolyan falduma! Olyan nincs! De megmondom, hogy miért száll mégis, mert egy ilyen géppel jöttem. S azt is megmondom, hogy miért zuhannak le néha. Amikor a pilótákat tanítják arra, hogy hogyan kell repülni, akkor a pilóták azt hiszik, hogy a repülés csak technikai dolog. Azok tanítják őket, akik már repültek. Akik repülnek, azok elhiszik, hogy lehet repülni. Tehát el kell hitetni más emberekkel is, hogy lehet. A pilóta oktatása tulajdonképpen hitbéli képzés. A pilóták nagyon elhiszik, hogy lehet repülni. És persze azok, akik a gépen ülnek, azok is elhiszik. Szóval egy nagy repülőn van 350 ember, aki elhiszi, hogy lehet repülni. Ezért repülnek. Ha egy viharba kerülnek, akkor százan azonnal azt hiszik, hogy lezuhannak. Akkor már baj van. Minél több embernek van hányingere, s minél több ember kezd félni, minél többen hiszik, hogy a repülés nem fog menni, annál inkább ingadozni fog a gép, s ha már csak 5 ember hiszi, hogy a gép tud repülni, és 345 azt hiszi, hogy most lezuhannak, akkor lezuhannak. Ki mondja, hogy nincs igazam? Lehet, hogy igazam van. Mert ha valaki kénsavat és sósavat tud magára önteni anélkül, hogy megsérülne, akkor valószínűleg nagyon fontos volt számára az, hogy ne kelljen abbahagynia az egyetemi tanulmányait. Persze lehet, hogy nincs igazam. Lehet, hogy van aerodinamika.

Ti már voltatok olyan helyzetben, amikor valami olyan dolog történt, amit nehéz megmagyarázni? Ismerek olyan embert, aki miközben beszél, egy kötőtűvel átszúrja a kezét, beszél tovább és nem vérzik. Elmondta nekem, hogy nagyon kell vigyáznia, hogy ne figyeljen oda. Tehát addig, amíg máshová figyel és beszél, addig nem vérzik. Abban a pillanatban, amikor odanéz, s a szúrásra koncentrál, abban a pillanatban elkezd vérezni. Mert amikor odanéz, akkor már ő sem tudja azt a hitét megőrizni, hogy nem vérzik, ha nem akar. Túlságosan közel van a gyerekkori hitéhez az, hogy ha megszúrod magad, akkor vérezni fogsz. Amíg azonban meg tudja tartani azt a hitét, hogy nem kell véreznie, ha nem akar, addig nem vérzik. Ha meginog a hitében, abban a pillanatban vérezni kezd.

Hallgató: Az agykontrollban vannak hasonló dolgok. Ha például arra koncentrálok, hogy ne vérezzen a sebem, vagy valakinek a sebe, akkor akarattal vagy hittel a vérzést el lehet állítani.

Az biztos, hogy létezik valamilyen mechanizmus erre, én abban is egész biztos vagyok, hogy ezeket meg lehet magyarázni biokémiai vagy neurológiai okokkal. Ez azonban megint nem kauzalitás. Például egész biztos vagyok benne, hogy ha megijedek, nem azért ijedek meg, mert biokémiai változás történik bennem, hanem azért történik biokémiai változás bennem, mert megijedtem. Tehát adrenalin fog termelődni. Persze úgy is lehet mondani, hogy mindez egyszerre történik. Hogy az adrenalin termelődése, a félelem, mind egyszerre történik. Ez nagyon fontos olyan dolgoknál, mint amilyen a skizofrénia, mert a skizofrénia esetében is próbálják kimutatni, hogy történik valamilyen - a normálistól eltérő - kémiai változás. Nem nagyon tudják kimutatni, de ha ki is tudnák mutatni, az sem jelentene semmit. Nézzük például azt, aki krónikusan fél, nagyon egyszerű a példa. Minden orvos tudja és elhiszi, hogy ha valaki nagyon megijed, akkor néha hasmenése van és bekakál. Az azonban nagyon kevés orvosnak jut az eszébe, hogy valaki, aki krónikusan fél, az lehet, hogy kronszindrómát, vagy colitist kap. Amikor már colitisról beszélnek, akkor azt hiszik, hogy az egy betegség. Eszükbe sem jut megkérdezni, inkább operálnak, darabokat vágnak ki a beledből, meg amolyan kézitáskában kell vinni számukra a kakát, és senki nem kérdezi meg, hogy mi az az életedben, vagy kivel élsz, amitől vagy akitől állandóan félsz. Szóval érdekes az a gondolkodásmód, amely szerint krónikusan elfelejtik a félelem és a kakálás közötti kapcsolatot.

Ami tehát bent történik, az nem egészen magyarázza meg azt, ami kint történik, de az egészen biztos, hogy minden gondolat, minden érzés valamilyen biokémiai változást okoz benned. Ez nem jelenti azt, hogy orvosságot kell szedni, és akkor minden rendbe jön.

Van még időnk beszélni a papról. Ugyanabban a televízió-műsorban láttam, mint azt az embert, aki savat öntött magára. Ez a pap viccelt, bohóckodott, s azt mondta, azért csinálja, nehogy valaki is azt higgye, hogy tud gyógyítani. Azt mondta, ő nem tud gyógyítani, ő csak egy ostoba pap. De valami nagyon érdekes történik rajta keresztül. Ezt láttuk ott a híradóban. S nem egy, de sok ilyen pap van. Nem is kell, hogy az ember pap legyen. Nem ő választotta ezt, valamilyen hatalom választotta őt. Ezt mondta. Egyébként jellemző minden táltosra, sámánra, hogy kézzel lábbal hadakoztak az ellen, hogy hatalommal bírjanak, és ezt a hatalmat végül csak elfogadják. Ez pont az ellenkezője annak, mintha valaki nagyon akarna orvos lenni. Ahogy ez a pap ment a templom közepén, amerre ment, az emberek kiestek a padokból. Csak úgy kiestek. Volt ott egy férfi, aki húsz éve tolókocsiban élt, mert a hátgerince el volt törve, s nem tudta használni a lábait, amelyek nagyon vékonyak voltak, csupa csont és bőr, semmi izom nem volt már rajtuk. Ez a pap egy kicsit viccelt vele, mire a béna felállt a tolókocsijából, lehajolt, megérintette a lábujjait és kisétált a templomból. Egyenesen az orvosához sétált. Addig meg nem állt, míg el nem érkezett az orvosához, akinek röntgenképei voltak az illetőről. Az orvos majdnem elájult, azt mondta, hogy ez lehetetlen, s ismét megröntgenezte, összehasonlította a röntgenképet a korábbival, és látta, hogy semmi nem változott. Az orvos megesküdött, hogy ennek az embernek nincsenek izmai, s az idegei még mindig el vannak vágva. Azt mondta, hogy ez az ember nem tudhat járni. S mégis ott járt. Szerintem, ha az az ember a végén elhitte volna, amit az orvos mond, akkor összeesett volna. Szerencsére azonban inkább magának hitt, s elhitte, hogy valóban tud sétálni. Ha valakinek elhiszi az ember, hogy mi történik, akkor az történik, amit elhitt. Ez rettenetes, mert például ha egy orvos azt mondja valakinek, hogy tüdőrákja van, és három hónapot ad neki, mert ilyen rákkal nem lehet tovább élni, mint három hónap, akkor szerintem ezt az embert az orvos öli meg. Statisztikailag kimutatható, hogy azok az emberek, akik ilyen diagnózist kapnak, általában megteszik azt a szívességet az orvosnak, hogy pontosan akkor halnak meg, amikorra azt az orvos megjósolta.

Mostanában vannak a nagy zsidó ünnepek. Izraelben végeztek egy vizsgálatot, amelynek az volt az eredménye, hogy nagyon beteg emberek, akiknek orvosilag már meg kellett volna halniuk, nem halnak meg a zsidó ünnepek előtt. A halálozási arány a zsidó ünnepek előtt lecsökken. Megvárják az ünnepeket, s utána halnak meg. Még egy évet nem akarnak várni. Az ünnep nagyon jó, de még egy évet nem várnak. Azok a nők, aki egy bábához vagy szülészhez szoktak, nem szülnek addig, amíg az a bába vagy szülész meg nem érkezik, mert nem akarnak másnál szülni. Ez is egyfajta választás, de a halál esetében ez még érdekesebb. Hétvége előtt is kevesebb ember hal meg, mint hétvége után. Nem beszélve arról, hogy most vannak olyanok - Simonton és mások - akik segítenek túlélni az embereknek azt az életszakaszt, amit az orvosok számukra megjósolnak. Már rengeteg olyan eset történt, hogy öt, tíz, tizenöt évvel túlélték emberek azt az időpontot, amelyet az orvosok a haláluk időpontjának jósoltak. Ők azonban inkább elhitték azt, amit Simontonék mondanak nekik, mint azt, amit az ontológiai specialisták. Nagyon fontos, hogy az ember megválogassa, miben hisz és miben nem.

Hallgató: Hallottam a rádióban, hogy Japánban hagyomány az, hogy a betegnek papírokat adnak, s azokból hajtogatniuk kell több ezer madárkát, és azt mondják nekik, hogy mire azzal végeznek, addigra meggyógyulnak. Ezáltal tehetnek valamit a saját gyógyulásuk érdekében, s erre fognak koncentrálni.

Ez a reménynyújtás egy nagyon érdekes módja. Sokan azért halnak meg, mert unatkoznak. Sokan azonban azért halnak meg, mert nincs reményünk. A reménytelenségtől halnak meg. Szerintem nagyon sokáig a vallási és hitkérdések nem voltak elválasztva a gyógyítástól, s azt hiszem, mi nagy bajban vagyunk azért, mert már el vannak választva. Valahol a két dolognak meg kell találnia egymást. Nem azt gondolom, hogy valaminek vissza kell térnie, hanem azt, hogy valami új szintézisnek kell kifejlődnie. Az ugyanis egészen biztos, hogy ha egy valami alapján kellene megmondanom, hogy valaki élni fog vagy nem, beteg lesz vagy nem, akkor csak azt kellene valahogy megtudnom, hogy mekkora benne az élni vágyás éppen akkor, amikor valami történik. Mert vannak olyan életszakaszok az életben, amikor az ember nem nagyon akar élni. Nem akar meghalni, csak nem nagyon akar élni. S vannak olyan szakaszok, amikor nagyon akar élni.

Szerintem, amikor nagyon akarsz élni, akkor nem vagy beteg. Még náthás sem. Amikor náthás vagy, akkor is arról van szó, hogy az élnivágyásod egy kicsit csökken. Valami miatt úgy elkeseredtél, s úgy érzed, hogy nem is olyan jó élni. Ilyenkor náthás leszel. Gregory Batesonnál tüdőrákot állapítottak meg. Azt mondták, nagyon hamar meg fog halni, de ő éppen az utolsó könyve írásának a közepén tartott, s azt nagyon be akarta fejezni. Úgy gondolta, hogy az nagyon fontos könyv lesz. S mert munkája volt, tovább élt. Ha valaki nagyon szereti a munkáját, akkor nem engedheti meg magának, hogy náthás legyen, mert az akadályozná a munkában. Olyankor az életereje nagyon magas. Tulajdonképpen két dolog az életünkben az, amiért jó élni. A munka és a szeretet vagy szerelem. Freud is azt mondta, szeretni és dolgozni kell, más nem érdekes. Petchen azt mondta, hogy azt a könyvet feltétlenül be kell fejeznie. A rákja mintha elmúlt volna. Egy hétig keményen dolgozott a lányával, és befejezte a könyvet, de két hónappal azután már meghalt. Akkor már megengedhette magának.

Mindannyian nagyon szeretünk regresszálni. Ez azonban tilos, sőt nagyon sokan szégyenletesnek tartják, ha valaki úgy viselkedik, mintha fiatalabb lenne a koránál. Már amikor az ember gyerek, akkor is azt mondják, hogy "Hány éves vagy? Már tíz? Egy tíz éves gyerek már nem mondhat ilyen butaságokat." Az egyetlen dolog, ami megengedi, hogy az ember nyugodtan regresszáljon az, ha megbetegszik. Mondjuk otthon. Szerintem a legegészségesebb az lenne, ha olyan emberekkel venné magát körül az ember, akiknek csak úgy meg lehetne mondani, hogy "Egy hétig ágyban akarok maradni, nem vagyok náthás, nem vagyok beteg, de azért légy szíves hozzál teát, etess meg, legyél kedves velem." Ha ezt meg tudnánk tenni, s volna valaki, aki szeretne minket annyira, hogy megtegye amit kérünk anélkül, hogy náthásak lennénk, akkor nem kellene náthásnak lennünk. Nagyon jó lenne, ha az ember találna olyan barátokat, akikkel ezt meg lehet csinálni betegség nélkül.

A könyv ugyan nem az LSD-ről szól, mindazonáltal az előadó gyakran említi a szert. A műnek nem célja az, hogy rászoktassa az embereket egy illegális drogra, de úgy érezzük hasznos, ha az emberek képet kapnak az LSD hatásairól. Véleményünk az, hogy aki nem tud semmit a drogról, az sokkal inkább veszélyeztetettebb, mint az, aki már olvasott róla. Mindezek mellett - tekintettel arra, hogy az LSD Magyarországon illegális kábítószernek minősül - úgy érezzük, kötelességűnk felhívni az olvasó figyelmét a kábítószerekkel kapcsolatos hatályos magyar jogszabályokra, a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényre, valamint az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvényre és ezek végrehajtásáról kiadott rendelkezésekre. (A kiadó)