Mindannyian hipnózis alatt állunk, s a tudatállapotok lehetőségei közül egy bizonyos kis sávba vagyunk behipnotizálva. Ezt a sávot nevezzük normálisnak, és akkor érezzük jól magunkat, amikor ezen belül élünk. Ha véletlenül bármelyik irányban kijjebb megyünk, akkor nagyon megijedünk, és megijesztjük mindazokat is, akik körülöttünk élnek, s véletlenül észreveszik, hogy nem a normális tudatállapotban vagyunk. Az érdekes az, hogy egészen kicsi gyerekek is spontán keresik a furcsa vagy nem normális tudatállapotokat. Nem tudom, emlékeztek-e arra, amikor ti vagy más gyerekek elkezdtek forogni, s addig forogtok s forogtok, míg el nem estek. Mikor elesik az ember, akkor felnéz, és azt látja, hogy a szoba forog körülötte. Ez nem normális tudatállapot. De vannak olyan gyerekek, akik ezt annyira szeretik, hogy újra és újra csinálják. Minden korban, minden nép tagjai között vannak olyanok, akik már nem sokkal születésük után keresik a nem normális tudatállapotokat, s nagyon szeretnek ott lenni, s alig akarnak visszajönni abba, ami normális. Azt unalmasnak találják.

Arról is beszéltem, hogy más kultúrában és időben más volt a normális, mint itt és most, s valószínű, hogy 100-150 év múlva itt is és máshol is az emberek egészen érdekesnek fogják gondolni azt, amit mi normálisnak képzelünk. Hogy mi a normális tudatállapot, az történelmileg s földrajzilag is változik.

Ha valaki kívül találja magát a normális sávon, akkor mindenki megijed. A pszichiátria, és a pszichológia lett az állam és a társadalom rendőrsége, amely azt a szerepet játssza, hogy visszatereli az eltérteket a normálisba. A pszichiátria kezelési módszere nagyon hasonló az inkvizícióéhoz. Az inkvizíció is azért jött létre, mert akik akkor éppen nem voltak normálisak, azokat meg kellett kínozni, hogy rájöjjenek, mi a normális. Mintha kínozni más embereket, az normális lenne...

Arról is beszéltem, hogy vigyázni kell a logoszra, a nyelv hatalmára. Valaki azt mondta, hogy a cél a fontos, az eszköz, nem. Akármilyen mennyországra gondolunk, valakinek meg kell halnia egy utópiáért, a szavakért. A kommunista mennyországért is sokaknak meg kellett halni, a fasiszta mennyországért is sokaknak meg kellett halni, s ha a mostani amerikai mennyországra gondolunk, most is sokaknak meg kell halni, mindig megölnek valakit azért, hogy valaki más mennyországa elérhetővé váljon. Ha úgy döntünk, nem számít, hogy mennyien halnak meg, s úgy beszélünk, mint ahogy az amerikai tábornokok beszélnek, megahalálban, hány magahalál lesz az? Ők nem aszerint számolnak, hogy hány ember fog meghalni, akinek gyereke van, édesanyja van, szeretője van, hanem magahalálban. Egy magahalál egyenlő ezer ember halálával. Ha így használjuk a nyelvet, akkor nagyon sok mindent meg lehet csinálni, de ha nem így, akkor ilyen dolgokat nem fogunk megtenni. Ezzel csak érzékeltetni akartam azt, hogy nagyon kell vigyázni arra, hogyan beszélünk, hogyan hallgatunk, mit hiszünk el, mit nem hiszünk el, főleg ha pszichológusnak készül valaki, hiszen akkor más emberek élete lesz a kezében. Még ha valaki taxit vezet is, akkor is más emberekkel lesz dolga, de ha a pszichoterápiára gondolunk, akkor tudjuk, hogy más emberek egyfajta mágusnak tekintik a pszichoterapeutát, tehát nagyon kell vigyázni arra, hogy a pszichoterapeuta mit tesz azokkal, akik megbíznak benne. S hogy mit teszel azokkal akik megbíznak benned, az attól függ, hogy milyen szavakat használsz, hogy hogyan gondolkozol, hogy tulajdonképpen mit is csinálsz akkor, ha valakivel beszélgetsz, mint pszichoterapeuta. Ez mind a szavaktól függ.

Magyarországon 1550 és 1650 között nagyon sok boszorkányper volt. E perek ötven százaléka azzal végződött, hogy az asszonyt vagy a lányt boszorkánynak minősítették és elégették. Ez mind szavakon múlt, nem máson. Nagyon fontos tehát, hogy hogyan használjuk a szavakat.

A nagy probléma az, hogy a pszichoterápia s a pszichológia nem lehet tudományos, csak morális, etikai, azért, mert embereket nem lehet megfigyelni, szemlélni úgy, mintha valaki egy kémiai reakciót szemlélne. Abban a pillanatban, amikor én valakivel vagyok, akkor részt veszek a kapcsolatban. Nem veszek részt egy kémiai reakcióban, de részt veszek egy találkozásban. Emberekkel találkozni kell, embereket nem megfigyelni kell. Ha megfigyelek embereket, akkor perverz vagyok. A perverzitás egyik jellegzetessége az, hogy fal mögött, egy kis lyukon keresztül megfigyelem, mit csinál valaki anélkül, hogy ő tudna erről. Ez szexuális vagy másfajta perverzitás. Tehát azok a pszichológusok, akik megfigyelnek embereket - megmondhatjátok nekik, hogy én azt mondtam - perverzek.

Kaptam egy-két kérdést. Az első megjegyzés az volt valakitől, hogy olyan zavart volt az előadás, mintha nem is készültem volna rá a múltkor. Örülök annak, hogy úgy hangzott, mert én is húsz évig voltam hipnotizálva arra, hogy előadást úgy kell adni, hogy annak legyen eleje, közepe, meg vége, s mindent, amiről beszélek, azt definiálni kell. Mindannyiunkat arra tanítottak, hogy általában a baloldali agyféltekénkkel dolgozzunk, s lineárisan, láncszerűen fejtsük ki a gondolatainkat. Ez a férfias gondolkodás. S mivel a férfiaknak van hatalmuk a mi világunkban, a nők is arra vannak szocializálva, hogy úgy gondolkodjanak, úgy beszéljenek, ahogy a férfiak gondolkodnak vagy beszélnek. De ha egy nőnek nem kell úgy beszélni, mint ahogy egy férfi akarja, akkor úgy beszél, mint ahogy sző. A szövés nagyon női dolog. Az ember a végén meglátja, hogy kialakul valami ebből a szövésből. A nők úgy szeretnek beszélgetni, mintha egy festményt festenének. Egy kis színt ide meg oda, s úgy látszik, hogy az egész semmit nem jelent. De ha az embernek van egy kis türelme, akkor később valami kiderül belőle. Én inkább festeni s szőni szeretnék, és ha ez nagyon frusztrál titeket, akkor sajnálom, de én már nagyon unom a lineáris beszélgetéseket.

Hallgató: Nem definiáltad a tudatot, a tudatállapotokat, mit értesz alattuk?

Abban a pillanatban, amikor definiálok valamit, vége az egésznek. Nem véletlenül nem definiálok, egyszerűen csak nem definiálok. Ha definiálok valamit, akkor le tudjátok írni, hogy az mi, s azt hiszitek, hogy az az. Miért? Mert én mondtam? De ha nagyon sok történetet elmondok nektek, tegyük fel a hipnózisról, akkor decemberre talán nagyon jól fogjátok tudni, mi a hipnózis, és érezni, mi az a tudat. Ha ti definiálni akarjátok, akkor az a ti bajotok. Én nem fogom. Én általában a jobb féltekének beszélek. Valószínűleg közületek sokaknak már régen nem beszéltek a jobb féltekéjéhez. Ez csak egy kis masszírozás ennek a féltekének, amit eddig kevesen masszíroztak. Ha költészettel foglalkoztok vagy drámával, akkor a jobb féltekétek működik, különben lehet, hogy már régen alszik. S az is egy tudatállapot. Például Darwin és H. Huxley mindketten azt írták az önéletrajzukban idősebb korukban, hogy nagyon szomorúak, de sajnos már nem értik a költészetet. Emlékeztek rá, hogy fiatal korukban élvezték, de idősebb korukban már egyáltalán nem értették, hogy miről szól. Elfelejtették, az a félteke már nem dolgozott.

Hallgató: Azt mondtad, a félelem is egy tudatállapot, s egyben menekülést, elhatárolódást is jelent. A horrorfilmek koncentráltan félelemkeltők. Miért népszerűbbek egyre jobban? Szeretünk félni? Vagy más, valós dolog helyett félünk?

Amiről én beszéltem, ami legjobban beszűkíti a tudatállapotunkat, az a félelemtől való félelem. Ha valaki fél félni, akkor nagyon leszűkíti az életét, akkor nem mer semmit sem csinálni, ahol esetleg félhet. Azt, aki nem fél félni, bátornak lehet mondani. Én nagyon sokáig azt hittem, hogy gyáva vagyok, s ez nagyon bántott. Olyan kis vékony gyerek voltam, s mikor jött egy nagy, izmos gyerek s verekedni akart, akkor inkább elszaladtam, mint verekedtem vele. Akkor én biztos gyáva vagyok - gondoltam, de nem akartam meghalni úgy, hogy a halálos ágyamon azt gondoljam magamról, hogy gyáva voltam. Egyszer mondtam Laing barátomnak, hogy nagyon örülök, hogy párbajt nem kell vívni. Milyen jó, hogy olyan civilizált világban élünk, ahol nincs párbaj. Akkor ő rám nézett, s röhögve mondta, hogy ezt csak azért mondod, mert biztos félsz, hogy ha párbajozni kéne téged szúrnának le. Ha biztos volnál benne, hogy jól tudsz párbajozni, akkor sajnálnád, hogy manapság már nincs párbaj. Azt hiszem, igaza volt. Azért hittem, hogy gyáva vagyok, mert tudtam, hogy sok olyan helyzet van, ahol félek, reszketek belülről. Emlékszem, mikor először beszéltem egy csoportnak 1969-ben, azt hiszem, akkor a szívem itt volt a torkomban, s teljesen más tudatállapotban voltam, mint amilyenben most vagyok. Mikor aztán befejeztem s leültem, akkor teljesen elfelejtettem, hogy mit mondtam, teljesen amnéziás lettem, annyira féltem, annyira szorongtam. Később aztán rájöttem, hogy nagyon kevés olyan ember él a világon, aki nem fél. Először azt hittem, hogy olyan ember nincs is, de talán van egy-két nagyon fejlett indiai guru: fönt valahol a Himalájában, akivel csinálhatnál akármit, kínozhatnád, akkor sem félne. Különben, szerintem mindannyian tudjuk mit jelent félni, a bátorság azonban azt jelenti, hogy félek, de mégis azt csinálom amit akarok, tehát a félelem nem lesz a tanácsadóm. Majdnem olyan, mint az a helyzet, amikor esik az eső vagy havazik, és akkor is elmegyek oda, ahová akarok, csak felöltözöm. Az érzelmek, különösen a félelem, olyan, mint az időjárás. Ha valaki úgy kezeli az érzelmeit, mint az időjárást, tehát, hogy van egy érzése, de annak ellenére megcsinálja azt, amit akar, az az ember bátor.

Hogy miért szeretik az emberek a horrorfilmet, arról halvány fogalmam sincs. Én sosem szerettem, mindig úgy gondoltam, hogy számomra csak időpocséklás, de a fiam és a barátai minden horrorfilmet megnéznek. Nekik nagyon fontos, ők nagyon szeretik. Írtam a fiamnak erről egy levelet - ebben ő a szakértő - ha megválaszolja, akkor majd elmondom, mit írt. Nekem az jut az eszembe erről, hogy amikor egy filmet nézek akár tv-ben, akár moziban, akkor van annyi realitásérzékem, hogy teljesen jól érezzem magam, nincs félelemre okom, hacsak nem várok egy földrengést, vagy nem várom azt, hogy a mozi rám dőljön. Horrorfilmet nézni szerintem olcsó, szentimentális részvétel abban, amitől az ember retteg. Akkor nem is kell rettegni, csak úgy hipnotikusan lehet rettegni.

Erről jut eszembe, hogy ha valaki meg akarja tudni, hogy milyen mélyen lehetne őt hipnotizálni, akkor meg lehet tőle kérdezni két kérdést. Akár saját magatoktól is megkérdezhetitek:

1. Amikor moziban vagytok, és érdekes a film, akkor annyira bele tudjátok élni magatokat a filmbe, hogy teljesen elfelejtitek, valójában hol vagytok? Ha igen, akkor amikor a filmnek vége van, visszaestek a széketekbe, s visszazuhantok a realitásba. Aki el tudja felejteni, hogy hol van, valószínűleg könnyen hipnotizálható. Aki mindig tudja, hogy moziban van, s észreveszi azt, hogy valamit rosszul vágtak, vagy azt, hogy egy színész rosszul játszik, az valószínűleg nem hipnotizálható nagyon mélyen.

2. A hipnotizálhatóság másik mutatója az, hogy gyerekkorban vertek-e téged. Akit rendszeresen alaposan elvertek, az nagyon jól hipnotizálható. Akit soha nem vertek el, az általában nem hipnotizálható nagyon jól. Ezen el lehet gondolkozni. Hilgardék sokáig kutatták, hogy hogyan lehet gyorsan megtudni, ki mennyire hipnotizálható, s ezt az eredményt kapták. Szerintem ez azért van így, mert akit gyakran vernek, az vagy szófogadó lesz vagy lázadozó. Aki szófogadó, az a hipnotizőr első szavára hipnózisba megy. Aki lázadozó, az csak úgy tudott lázadozni, hogy megtalálta, hogyan lehet egy másik tudatállapotba jutni, ami annyiból állt, hogy otthagyta a testét, és akkor azt mondta annak, aki verte, hogy látod, milyen hülye vagy, azt hiszed, hogy engem versz, pedig csak a testemet vered, én nem is vagyok ott. Megtanulták, hogyan hagyják ott a testüket. Ezt meg lehet tanulni. Az inkvizíció nagyon sok embert megtanított arra, hogyan lehet asztrálisan utazni. Amíg a körmeidet lehúzgálják, addig elmész, s meglátogatod a barátaidat egy másik országban. Ezalatt vagy meghalsz, s te ott maradsz, vagy tovább él a tested, s akkor sajnos vissza kell bele menni, és az nagyon fog fájni. Egy női páciensem elmondta, hogy amikor kislány volt, és az apja levitte őt a pincébe s ráfeküdt, akkor ő otthagyta a testét, beleolvadt a padlóba, és szétkente magát rajta. Nem volt ott, ahol a teste volt. Ha valami olyasmi történik az emberrel, amit az ember nem akar, akkor megtanulja, hogy hogyan ne legyen ott.

Van két olyan alvási állapot, amivel kísérletezhettek.

1. Ha este lefeküsztök aludni, feküdjetek a hátatokra és tartsátok fel a karotokat úgy, hogy minimális izommunkával éppen egyensúlyban lehessen tartani. Mikor elálmosodtok, s éppen az alvás állapota felé mentek, akkor a karotok le fog esni. Abban a pillanatban felébredtek, s emlékezni fogtok arra, hogy az ébrenlét és az alvás között van egy hipnotikus állapot. Ezt úgy hívják, hogy "Hipnogogyc State" (hipnagóg állapot).

2. Ugyanezt lehet észrevenni ébredéskor. Az álomból kifelé jövet is van egy hasonló, nagyon gyorsan elmúló állapot. Érdekes benne az, hogy lehet benne álmodni, de úgy, ahogy ti akartok. Ezt "Hypnopompic State"-nek hívják. Ebben az állapotban szándékosan változtathatjátok a képeket. Rendes álomban ezt nem lehet, bár vannak, akik ezt is meg tudják tenni.

Hallgató: Szerinted létezik az abszolút szabadság?

Szerintem létezik a szabadság is, létezik a szabad akarat is, de a sors és a végzet is. Mindegyik. Az igazság az, hogy közelebbről megvizsgálva minden vagy-vagy kérdés is-is lesz. Tudjátok például, hogy hogyan játsszák a bridzset? Úgy, hogy kiosztják a kártyákat, és ugyanazokat a kártyákat adják minden asztalnak. Tehát minden Délnek, Északnak, Nyugatnak és Keletnek ugyanaz a lapja van. Szerintem így születünk. Hogy milyen lapja van az embernek, azt befolyásolja a genetika, a környezet, az idő. Ebben nincs szabadság, ebben nincs választás, hacsak egészen más világnézetet nem vallunk, ami persze lehetséges. Van, aki azt mondja, hogy ezeket a lapokat is magunk osztjuk magunknak egy másik dimenzióban, mielőtt ide jövünk. Kiosztjuk a lapokat, s azért jövünk ide, mert pontosan olyan problémát kell megoldanunk ebben az életben, amit magunknak alkottunk meg. Azért most mondjuk azt, hogy a sorsban meg a végzetben nincs választás. De mint a bridzsben is, az nyer, aki a legjobb, aki a legtöbbet ki tudja hozni azokból a lapokból, amilyenjei éppen vannak. Ez a szabadság, a szabad akarat, hogy mit kezdünk azzal, amink van. Ez persze még komplikáltabb, mert az, ahogy a szüleink tanítanak, még nehezebbé teszi, hogy szabadon válasszunk. Felolvasom Marion szerelmi vallomását a Berlin fölött az ég című filmből: "Nem tudom, van-e meghatározottság, elhatározás biztosan van. Légy határozott!" Azt biztosan tudom, hogy el tudom határozni, most mit csináljak; beszéljek-e vagy ne beszéljek. Ha valaki azt mondja, hogy ezt nem tudom, akkor azt mondom az illetőre, hogy hülye. Mert ha az is illúzió, hogy bizonyos dolgokat el tudok határozni, akkor minden illúzió, akkor az már túlságosan összekever mindent. Tehát szerintem van szabad akarat, sors, és végzet is.

Hallgató: Szerinted baj, ha egy ember fél attól, ami számára ismeretlen, és ezt be is ismeri?

Nem baj, ha az ember fél, és jó ha azt be is ismeri, de a legjobb, ha nem veszi figyelembe. Félni az ismeretlentől: a halál félelme. Az egyetlen valóban ismeretlen, a halál. S honnan tudjuk, hogy mi a halálfélelem? Szerintem az az a félelem, amit először akkor éreztünk, amikor meg kellett születnünk. Rank Otto azt mondta, hogy senki sem születne meg, ha a halálfélelme, nem nőne nagyobbra, mint az életfélelme. Szerinte kétféle félelem van, nemcsak a méhben, hanem az egész életünkben. A halálfélelem az a félelem, amikor úgy érzem, hogy ha itt maradok tovább, akkor meghalok. Ha semmit sem fogok fenni, akkor itt pusztulok. Képzeljétek el a magzatot, aki már olyan nagyra nőtt, hogy alig kap oxigént, alig tud mozogni s még mindig egyre nő. Ehhez azt is kell tudni, hogy ha nem lép fel rendellenesség, akkor a magzat ad jelet a szülésre s nem az anya. Ha minden jól ment, akkor ti határoztátok meg, mikor jöttök ki, s azért jöttetek ki, mert már nagyon rossz volt bent. Úgy éreztétek, ha tovább maradtok bent, akkor meghaltok. Az életfélelem félelem attól, hogy mi lesz ott kint. "Nem megyek ki, mert itt még tudok élni, kint pedig nem tudom mi lesz, biztosan rosszabb lesz." Tehát az életfélelem: félelem attól, amiről semmit se tudunk. Az a félelem, mely szerint ha tovább maradunk abban, amit ismerünk, akkor meghalunk: a halálfélelem. Rank Otto szerint csak azért változtatunk az életünkön, mert mélyen magunkban tudjuk, hogy bár nagyon szeretnénk ott maradni ahol vagyunk, ha tovább maradunk, akkor meghalunk. Intellektuálisan, lelkileg vagy fizikailag.

Hallgató: Van-e joga a pszichológusnak egy teljesen más világban élő, ártalmatlan bolondnak titulált embert megmenteni saját bolondságától, amiben lehet hogy sokkal jobban érzi magát?

Szerintem egyáltalán nincs. Mindenkinek teljes mértékben megvan a joga arra hogy bolond legyen. Az, hogy én mit gondolok, milyen képeket látok, honnan tudom, amiről azt hiszem, hogy tudom, az senkire sem tartozik. Ha nekem egészen más az élményem, mint nektek; az nem jelenti azt, hogy nektek gyorsan el kell vinni engem a kórházba. A baj csak akkor kezdődik, ha valami olyasmit csinálok, ami bánt valaki mást. Ahhoz senkinek semmi köze, hogy milyen élményeim vannak, de ahhoz már van köze másoknak, hogy mit csinálok. Ha valaki tetteivel zavar másokat, el lehet vinni a bolondokházába vagy a börtönbe. Hogy ki hova kerül, az tulajdonképpen attól függ, hogy a családja hogy szocializálódott. A szegényebbek, a középosztályon aluliak inkább a rendőrséget, a középosztályon felüliek az orvost s a pszichiátert hívják. Sokszor azért kerülnek pszichiáter kezébe a középosztályon felüliek gyerekei, mert a szülők szerint inkább orvosok bántsák a gyereket, mint rendőrök. Az orvosoknak megengedik, hogy bántsák.

Hallgató: Mit kell tenni az olyan emberekkel, akik sajátos szabályaik miatt veszélyesek a több emberre?

Ha valaki nagyon sok pénzt fizetne nekem azért, hogy egy hétre bemenjek egy börtönbe, és ha lenne egy nagyon jó ügyvédem, aki ír egy olyan szerződést, amely alapján egy hét múlva kiengednek, belemennék. De ha azt kérnék, hogy feküdjek be egy pszichiátriai osztályra, azt nem vállalnám sehol az egész világon, nemcsak Magyarországon. Mert ha bevonulnék egy börtönbe egy évre, akkor csak a mozgási szabadságomtól fosztanának meg, de az idegrendszeremmel senki sem játszana. Nem adnának olyan orvosságot, nem csinálnának velem olyan dolgokat, hogy utána ne tudjam, hogy ki vagyok. A börtön tehát sokkal barátságosabb hely, mint egy pszichiátriai osztály. Ha egy pszichiátriai osztályra bekerülnék, semmiféle biztosíték nem lenne arra, hogy úgy kerüljek ki onnan, mint ahogyan bementem. Azon emberek számára tehát, akikkel a környezetük nagyon nehezen tud együtt élni, a börtön humánusabb hely, mint akármilyen pszichiátriai kórház.

Hallgató: Meddig lehet egy ember toleráns a másikkal?

Ez inkább az önvád kérdése. Azt hiszem, Jézus volt az, aki azt mondta, hogy ha valaki pofon üt, tartsd oda a másik arcodat is. Nem tudom, hogy hányan tudnánk ezt megcsinálni, én még nem tartok ott. Lehet, hogy ha szellemileg növekedem, lesz egy olyan pont az életemben, amikor majd meg tudom csinálni, de most még nem. Most még csak annyira vagyok toleráns, amennyire annak érzem magam. A gyerekeimmel is így vagyok. Ameddig nem zavart, amit csináltak, addig nem szóltam nekik, de amikor már zavart, akkor azt mondtam, hogy csinálják máshol, vagy ne csinálják. Mindenkinek máshol van ez a toleranciapont, de mindenkinek tudnia kell, hogy hol. Aki nem szól semmit, mert toleráns akar lenni, jó akar lenni vagy azért, mert fél, pedig már jócskán a pont fölött jár, az beteggé teszi önmagát. Az ilyen emberek kapnak gyomorfekélyt, az ilyenek lesznek rákosak. Ez a stressz. Három reakciót adhatunk a stresszre: 1. Verekedni. 2. Elszaladni. 3. Valakit találni, aki megvéd. Ha e három közül egy sem kivitelezhető, akkor betegek leszünk. Ezt sajnos elégszer láttam, így elhiszem, hogy így van.

Hallgató: Hogyan lehet megtalálni azt a határt, ahol még én sem befolyásolok mást, s engem sem befolyásol a másik?

Szerintem, amikor megismerjük egymást, s kölcsönösen beengedjük egymást a lelkünkbe, abban a pillanatban befolyásoljuk egymást. Ebben semmi rossz nincs. Nem tudunk anélkül együtt lenni, hogy ne befolyásolnánk egymást. Viszont nagy a különbség a befolyásolás és rábeszélés vagy meggyőzés között. Az utóbbi az olyan, mintha az emberbe kést szurkálnának. Én nem bánom, ha valaki meghív engem valamire, akármire, de ha azt mondom, hogy köszönöm nem, akkor vége. Mert további kínálás már erőszak.

Hallgató: Nem közelít az önzéshez, ha az ember lépten nyomon önmagát akarja megvalósítani?

Létezik egyfajta hierarchia. Ha én nem vagyok önmagamért, akkor ki lenne értem? Honnan tudná valaki is, hogy mi kell nekem? Egyedül én vagyok abban a helyzetben, hogy elmondjam önmagamról, mire van szükségem. Muszáj, hogy ez az első helyen szerepeljen. Ha azonban csak ezzel foglalkoznék, az önzés lenne. Ha viszont abból, ami marad, másokért vagyok, segítem azokat akik nem tudják, hogy nekik mi kell, ahhoz hogy önmaguk legyenek, akkor minden rendben van. De ha ezt megfordítom - úgy, mint ahogy azt nagyon sok vallásos tan tanítja -, hogy egyáltalán ne legyen az ember önmagáért, akkor szerintem, előbb vagy utóbb valami rossz fog történi velem, például beteg leszek, s akkor másoknak kell engem ellátnia. Az pedig senkinek sem lesz jó. Ha azonban vigyázok magamra, ha tudom ki vagyok s mit kell nekem, akkor azzal másokat is segítek. Ha elhanyagolom magam, akkor előbb vagy utóbb biztosan valaki más terhére leszek.

Az jut még erről a kérdésről az eszembe, hogy ha az ember állandóan önmagára figyel, akkor nagyon unalmassá válik. A maga számára is, de mások számára is. Az egyik legfontosabb dolog, amire rájöttem az az, hogy azok, akik regresszióba mentek, állandóan a saját depresszióikról gondolkoznak. Ha pedig állandóan a saját depressziódon töröd a fejed, akkor lassan te is depressziós leszel. Ez a legrosszabb, amit az ember csinálhat. Amikor az ember kifelé kezd figyelni, s talál valamit ami érdekli őt a világban, abban a pillanatban jobban érzi magát. Ha az ember, figyelme mindig önmagára fordul vissza, az valóban nem jó, de az az ember nem is önző, csak nagyon unalmas lesz. Szerintem azért halnak meg az emberek, mert unatkoznak. Szerintem az unalom a legveszélyesebb betegség. Az unalom úgy keletkezik, hogy az ember vár valamire. Abban a pillanatban, amikor vársz, akkor már ölöd magad. Én még csak egy hónapja vagyok itt Magyarországon, s én még ennyi embert várni sehol sem láttam, mint itt. Mindenki keres valakit, de soha senki sem talál rá. Én utálok várni, mert amikor az ember vár, akkor olyan, mintha fel lenne akasztva egy fogasra. Nem csinálhat semmit, csak vár, és az élete rettenetesen unalmas lesz. S ha az ember élete unalmas lesz, akkor meghal. Szóval, ha egy mód van rá, akkor ne várjatok.

Hallgató: Biztos vagy benne, hogy a gyerekeink nem neheztelnek meg ránk, ha hagyjuk őket, hogy maguktól jöjjenek rá mindenre? Hálásan gondolnak majd ránk, amikor a társaik kinevetik, mondván: "azt sem tudod, hogy ezt így kell csinálni?" Lehet egy gyereket jól nevelni, kell egyáltalán nevelni? Szükség van egyáltalán törvényekre?

Én nem azt mondtam, hogy hipnózis nélkül nem lehet felnevelni egy gyereket, de nem is azt mondtam, hogy az a hipnózis rossz, amivel a szüleink meghipnotizáltak minket, én csak azt mondtam, hogy egyszer remélhetőleg minden ember eljut egy olyan pontra, amikor megáll és számot vet azzal, hogy mire lett hipnotizálva. Melyek azok a dolgok, amelyeket automatikusan csinálok, miközben nem is veszem észre, hogy csinálom őket? El kell tudnom határozni, hogy ezekből miket akarok megtartani, melyek azok, amelyek jók nekem. Az automatizmus valahol jó dolog, mert amíg az automatikus dolgokat csinálom, gondolkodhatok más dolgokon. Ez jó automatizmus. Ezt nem kell kiküszöbölni. De ha rájövök arra, hogy minden három és fél évben felborítom a családom életét, az nem jó automatizmus. Akkor szeretném, ha attól meg tudnék válni. Ez néha nem olyan könnyű, hogy az ember csak észreveszi, és attól már el is múlik.

El akarok mondani nektek egy történetet: Észak-Amerikában, nem messze attól a helytől, ahol én lakom, él a hopi indián törzs. Tőlük ered ez a történet, amelyet valaki elmesélt nekem. Rezervátumban élt egy kis hopi törzs, és az egyik családból az idősebb testvér elment tanulni a városba, az egyetemre, a másik pedig a rezervátumban maradt. Hat év múlva a báty visszajött látogatóba. Az egyetemet végzett testvér antropológus lett, nagyon műveltté vált, és amikor 6 év múltán visszatért a rezervátumba, egy napon elment sétálni az öccsével. A hopi indiánok körében van egy hiedelem, miszerint, ha egy bizonyos kígyó átcsúszik azon a vonalon, ahol éppen át akarsz menni, és te átlépsz azon, nem kerülöd ki, akkor a bokád nagyon meg fog dagadni. Ebben nagyon erősen hisznek. A séta során épp egy ilyen kígyó ment át előttük. Az öcs azonnal megállt, megfogta a bátyját, hogy vigyázzon, ne lépjen át a vonalon. A másik testvér azonban röhögött, mondván "ne hülyéskedj, ez csak olyan babona". Át is lépett a vonalon, s az öccsének kellett hazavinni, annyira megdagadt a bokája. Ez szerintem nagyon fontos történet. Megdagadt a fiú bokája, mert az apja és az öccse abszolút hitt valamiben. Ő ugyan nem hitt benne, mégis megdagadt a bokája. Ez kézzel fogható dolog volt. A kérdés az, hogy hány ilyen dolog van bennünk, ami nem kézzel fogható? Hány ilyen hit van bennünk, ami mozgat minket, anélkül, hogy tudnánk, csak azért, mert a szüleink hittek benne, vagy a szüleink szülei hittek benne? Tele vagyunk kísértetekkel.

Még egy keveset akarok beszélni a szavakról, arról, hogy mire jó a pszichológia, amit nektek tanítottak, s mire nem jó. Sok mindenre jó, de nagyon fontos tudni azt is, hogy mire nem jó. W. H. Alvinnak hívják azt az angol költőt, aki ezt a diszpozíciót elmondta. Nagyon fontos tudni, hogy mi a különbség az "individual" és a "person" között. Az "individual" szó egyént vagy egyedet, a "person" pedig személyt, személyiséget jelent. Az egyén biológiai szó. Egy fa, egy ló, egy ember, egy nő, ezek mind egyének vagy egyedek. Másodlagosan - mivel egy társadalomban élünk - egy egyén lehet orvos vagy a Kovács család egy tagja. Így beszélünk az egyedekről. Ilyen értelemben össze lehet hasonlítani minket, s a pszichológia, ahogy ti tanuljátok, mind erről szól, így, általánosságban. Egy fáról, egy lóról, egy emberről, egy orvosról. De a személy vagy személyiség egész más. Az az, amikor valaki azt mondja, hogy "én". Aki találkozni tud teveled. Az egy személy. A személy, olyan közösséget tud formálni, amilyet akar, választani tud, hogy kivel kíván találkozni, kivel szeret lenni, kinek akar mondani valamit. És erről a pszichológia általában nem tud mondani semmit, mert személyeket nem lehet összehasonlítani. Személyekként abszolút egyediek vagyunk. Te egészen más vagy, mint én. Abban, amiben össze lehet hasonlítani téged és engem, azok az egyéni dolgok, biológiai dolgok. Amikor egyetemre jártam, akkor belénk verték, hogy a pszichológia tudománya azért nagyon fontos, mert kontrollálni és jósolni tud. Azt meg lehet jósolni, hogy ha engem betömtök egy ágyúba, s kilőttök, akkor hová fogok repülni. Az egy tudományos kérdés. De az olyan dolgokról, ami engem érdekel, hogy mi a szeretet, mi a becsület, a féltékenység, vagy szexuális kérdések, nem lehet jósolni, mert az nem egyénekről szól, hanem személyekről. S a pszichológia a személyekről nem tud semmit. Ha a személyekről akartok megtudni valamit, akkor irodalmat kell olvasni. Akkor többet tudok meg Dosztojevszkijtől, Tolsztojtól, mint akármilyen pszichológustól.

Van egy arab mondás, amit gondoltam, elmondok nektek: "Ha egy ember nem tud valamit, s nem tudja, hogy nem tudja - kerüld el őt! Ha egy ember nem tud valamit, s tudja, hogy nem tudja, ébreszd fel őt! Ha egy ember tud valamit, s tudja, hogy tudja - akkor kövesd őt!" Ez azt hiszem, jó tanács.

Visszatérve a tudatállapotokra, Aldous Huxley-nak van egy novellája, aminek "A vakok országa" a címe. Arról szól, hogy egy ember eltéved egy sivatagban, átmászik egy hegyen, és egy egészen eldugott völgyben talál egy kis országot. Ott először minden normálisnak látszik, de aztán a vándor nagy meglepetéssel fedezi fel, hogy az egész országban mindenki vak. Talál egy gyönyörű nőt, akivel egymásba szeretnek, és meg akarnak házasodni. A házasság előtt azonban meg kell vizsgálni az ifjú párt. Ekkor azt találják, hogy valami nincs rendben ezzel az emberrel, mert valami rendellenesség van az arcán. Emiatt egy operációt kellene elvégezni rajta. Végül is engedélyezik számukra a házasságot azzal a feltétellel, hogy a férfi aláveti magát az operációnak. Mikor azonban megkérdezi, hogy mi lenne ez az operáció, akkor megérti, hogy ki akarják szúrni a két szemét azért, hogy ő is legyen olyan, mint a többiek. Azt mondták ugyanis róla, hogy az ilyen emberek, mint ő, hallucinálnak. Olyan dolgokat mondanak, hogy például vannak színek, vannak formák, és úgy beszélnek, mintha őrültek lennének, de ezt az elmebajt ezzel az operációval meg lehet gyógyítani. El tudjátok képzelni, milyen nagy probléma elé került ez a férfi. Ez egy valódi "doublebind". A történet úgy végződik, hogy mielőtt a nap fölkel, a férfi elszökik.

Szerintem ez is nagyon fontos történet, mert amit a pszichiáterek tesznek azokkal, akiket elektrosokkolnak, vagy akiknek az agyát vagdalják, az gyakran ugyanolyan operáció, mintha egy látó embert, egy nem látó megvakít, csak azért, hogy ő se lásson. Szerintem csak szelíden szabad kérdezősködni, tudakozódni, érdeklődni, felvilágosítást kérni, vizsgálni és nyomozni, olyan szelíden, amilyen szelíden csak lehet. Ilyenkor bele lehet kérdezni dolgokba, s az érdekes az, hogy ha az ember szelíden kérdezősködik, akkor ahogy a feleletek érkeznek, úgy lassan minden megváltozik. A természetet nagyon gyakran nőként ábrázolják. Ha a természet egy asszony, akkor ha természettudós lennék és meg akarnám ismerni a természetet, lekötözhetném egy székre, s elkezdhetnék kísérletezni vele. Kínozhatnám s így valóban sokat megtudhatnék erről a nőről. Itt megszúrom, megnézem mit csinál, stb. De szerintem egész más dolgokat lehetne megtudni erről a nőről, ha az ember szeretné őt. Szabadon engedné és szeretné. Ha virágot hozna neki, beszélgetne, netán szeretkezne vele, akkor egész más dolgokat tudhatna meg erről a nőről. Szerintem az, ahogy a tudományaink tanulmányozzák a természetet, olyan, mintha az ember beszíjazná ezt a nőt a székbe és inkvizíciószerűen kérdéseket tenne fel neki, s a nőnek válaszolnia kellene azokra. Ez egy ilyen szeretet nélküli tudomány, melynek a jelképe mindig Lucifer volt, hiszen Lucifer jelentése: a világosság hozója. Ő is egyfajta felvilágosító valaki, de szeretet nélküli felvilágosítást végez. Tehát a természettudományok és a pszichológia is ma általában Lucifer vezetése alatt folyik. Én nem vagyok vallásos, csak szeretem az ilyen szimbólumokat. A szeretettel teli kérdezősködés olyan, mint az etológia. Az etológusok azok, akik a szabadban, természetes állapotukban vannak együtt az állatokkal, növényekkel. Nagyon vigyáznak arra, hogy csak velük éljenek, de ne kínozzák őket. Ez teljesen másféle tudomány. Én amikor leülök, s beszélgetek azokkal, akik szenvednek, s hozzám jönnek segítségért, akkor próbálom nem kínozni őket, hiszen valaki már úgyis kínozza őket, és én miért kínozzam őket tovább? Azok az emberek, akik az elmúlt 23-24 évben eljöttek hozzám, mert szenvedtek, ők tanítottak meg arra, amit tudok. Nem kellett kínoznom őket ahhoz, hogy megtudjam azt, amit nekem elmondtak.

Az utolsó néhány percben inkább azt mondanám el, hogy milyen tudatállapotokról lenne érdemes beszélni. Vannak olyan tudatállapotok, amelyeket rettenetesen nehéz vizsgálni, mert nagyon rövidek, és amikor kialakulnak, akkor az ember sok mindent akar csinálni, csak éppen nem akarja vizsgálni őket. Ilyen például az orgazmus. Az olyan tudatállapot, ami nagyon különbözik attól, mint amiben most vagyunk. Ezt azonban nagyon nehéz részletesen tanulmányozni, mert amikor az ember részt vesz benne, akkor éppen nem akarja tanulmányozni. Van egy pár költő, aki érdekesen le tudta írni. Masters és Johnson egy olyan páros volt, akik fizettek az embereknek azért, hogy laboratóriumban szeretkezzenek. Drótokat csatoltak rájuk, úgy figyelték meg őket. Szerintem ez perverzitás, de sok pénzt kaptak az Államoktól azért, hogy ezzel foglalkozzanak. Ha az ember sok elektronikus mérést végez, akkor sok minden perverz dolgot meg lehet csinálni, és még fizetnek is érte. Mindamellett én abszolút nem hinném el az eredményeiket, mert azokat nem normális helyzetben kapták. Ők persze azt hitték, hogy az otthoni és a laboratóriumi helyzet ugyanaz, s ilyen dolgokkal lehet kísérletezi, de ez nem így van. Szóval ez olyan tudatállapot, amiről valószínűleg nem fogunk sokat beszélni, hacsak nektek nincs valami információtok, amit elmondanátok nekem, s amire én nagyon kíváncsi vagyok. Én olyan dolgokról akarok beszélni, amelyeket személyesen tapasztaltam, s nem olyanokról, amikről csak olvastam, vagy amiket mások mondtak el nekem. Tehát beszélhetünk például arról, hogy mi történik akkor ha az ember bevesz 1000 mikrogramm "LSD-25-öt". Ez nagyon érdekes tudatállapotot okoz. Valaki ismeri ezt saját tapasztalatból? Én nem ajánlom, én csak elmondom az élményeimet, mert szerintem az, ami a teleszkóp volt az asztronómiának, s a mikroszkóp volt a biológiának, az az LSD a pszichológiának. Az érdekes az, hogy illegális. Ez pontosan ugyanolyan, mint amikor kitalálták a mikroszkópot vagy a teleszkópot, akkor a rendőrség azonnal azt mondta, hogy nem szabad belenézni. Tehát az "LSD-25" által előhozott tudatállapotot valóban le lehet írni, járkálni lehet közben, s kérdezősködni is lehet róla, mert olyan nyolc-tíz óráig tart. Van idő arra, hogy az ember körülnézzen benne. Néha olyan, mint amikor az ember részeg. A részegség is nagyon érdekes tudatállapot, de mikor az ember kijózanodik, akkor néha nem emlékszik arra, hogy mi történt akkor, amikor részeg volt. Ha újra részeg lesz, és annyit iszik, mint amennyit az előbbi alkalommal, akkor ismét emlékezni fog. De aztán, ha kijózanodott, megint elfelejti. Néha ugyanez történik az "LSD-25" által létrehozott és más tudatállapotokkal is, nevezetesen az, hogy az emlékezés tudatállapot-specifikus lesz. Ha az LSD tudatállapotában vagy, akkor amikor visszatérsz a normális állapotba, lehet, hogy nem emlékszel pontosan arra, mi történt, de amikor ismét beveszed az LSD-t, akkor pontosan emlékszel rá, s ott folytatod, ahol abbahagytad. Ez történik, amikor valaki olyan részeg, hogy mikor felébred, halvány gőze sincs arról, hogy mit csinált, de ha nagyon fontos tudnod, hogy mit tettél, akkor gyorsan igyál annyit, mint az előző este, és emlékezni fogsz rá.

Aztán beszélhetünk a hipnózisról, ami nagyon különleges tudatállapot, mert hipnózissal minden tudatállapotba be lehet jutni. Ha egyszer már bevett az ember LSD-t, akkor lehet, hogy többször nem kell, ha könnyen megy hipnózisba, hiszen akkor csak azt kell csinálnia, hogy hipnózisba megy, s azt mondja magának, hogy most ugyanabban a tudatállapotban szeretne lenni, mint amiben akkor volt, amikor bevette az "LSD-25-öt". Nem kell ugyanazt átélni, de ugyanabba a tudatállapotba kerülhet. Van egy barátom, aki csak egyszer szívott füvet, s azóta hipnózissal megy vissza ugyanabba a tudatállapotba. Sokkal olcsóbb.

De nem mindenki ennyire jártas a hipnózisban. Beszéltünk a "hypnogogic" és a "hypnopumpic" állapotokról, amelyeket nehéz tanulmányozni, de most már tudjátok, hogy hogy kell. Beszélhetünk az álmokról is, mert az alvás állapota határozottan más tudatállapot. Csak hogy adjak nektek egy ötletet arra, hogy hogyan lehet összefoglalni, mi történik, rajzolok:

Tudat alatt vannak olyan dolgok, amiket állandóan csinálunk, miközben nem tudjuk, hogyan csináljuk. Honnan tudunk bizonyos dolgokat? Álmok néhány eleme feljuthat a tudatos szintig. Amikor az ember LSD-t vesz be, vagy hipnózis során más tudatállapotba kerül, akkor az egész tudat meg lesz bolygatva; egy kicsit összekeveredik az, ami a tudat alatt s a tudat fölött van. Az LSD hatása nyolc-tíz óráig tart, és közben ami lent volt, az felkerül és fordítva. Nagyon megijeszti azt az embert, akit váratlanul ér, hogy félórával az LSD bevétele után nem tud beszélni. Akkor sem tud, ha akar. Van, akinek ilyen az első élménye - persze nem mindenkinek. Ha az ember tudja ezt, s nem ijed meg, akkor semmi gond. Minek beszélni, amikor lehet mást is csinálni? A beszéd tudat alá kerül. Az ember egyszerre háromdimenziósan megnyílik úgy, hogy hallja, látja, érzi, szagolja valamelyik élményét.

A könyv ugyan nem az LSD-ről szól, mindazonáltal az előadó gyakran említi a szert. A műnek nem célja az, hogy rászoktassa az embereket egy illegális drogra, de úgy érezzük hasznos, ha az emberek képet kapnak az LSD hatásairól. Véleményünk az, hogy aki nem tud semmit a drogról, az sokkal inkább veszélyeztetettebb, mint az, aki már olvasott róla. Mindezek mellett - tekintettel arra, hogy az LSD Magyarországon illegális kábítószernek minősül - úgy érezzük, kötelességűnk felhívni az olvasó figyelmét a kábítószerekkel kapcsolatos hatályos magyar jogszabályokra, a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényre, valamint az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvényre és ezek végrehajtásáról kiadott rendelkezésekre. (A kiadó)