Valamit hoztam nektek és szeretnék valamit kapni is tőletek. Nem információkat akarok nyújtani - azokat bárhol kaphattok - hanem azt szeretném, ha megízlelnétek egy bizonyos gondolkodásmódot.

Egy kicsit mesélek magamról. Szkeptikus vagyok. Ez azt jelenti, hogy kételkedem, hitetlen vagyok és semmit sem hiszek el, főleg azt nem, amit valaki mond nekem vagy azt, amit valahol olvasok, sőt, a saját élményeimet sem hiszem el. Az élményemet elhiszem, csak azt nem, hogy mit jelent. Annyira szkeptikus vagyok, hogy mindent megkérdőjelezek. Ez nem azt jelenti, hogy cinikus vagyok. A szkepticizmus és a cinizmus között óriási a különbség. Ha cinikus lennék, akkor nem bíznék abban, hogy általában jók az emberek. Gyakran kerültem olyan helyzetbe, amikor jó emberekkel találkoztam, tehát tudom, hogy léteznek. Ha cinikus lennék, akkor nem hinném el, hogy vannak.

A legkedvesebb tanáromat, R. D. Laingnek hívták. Ő skót pszichiáter volt és szintén szkeptikus. Gyermekkorát Glasgowban töltötte. A szülei nem nagyon vitték sehova, csak az iskolatársait ismerte, iskola után haza kellett mennie, így nagyon elszigetelten élt. Körülbelül öt éves korában még mindig hitt a Mikulásban. Egyszer aztán - úgy öt-hat éves kora környékén - a szülei leültették és megkérdezték tőle: "Ronald, mégis, mit gondolsz, ki a Mikulás?" Halvány gőze sem volt arról, hogy ezt miért kérdezik tőle. Akkor megmondták neki: "Mi vagyunk. Mi hozzuk az ajándékot." Laing később leírta, hogy akkor úgy érezte, mintha a szőnyeget kihúzták volna a lába alól. Addig elhitt mindent, amit a szülei mondtak neki. Hitt abban, hogy a szülei igazat mondanak, és ha valamire azt mondják, hogy úgy van, akkor az úgy is van. Eddig azonban a szülei azt mondták neki, hogy létezik a Mikulás. Ő pedig hitt nekik. Amikor azonban a szülei azt mondták, hogy ők a Mikulás, és Ronald rájött, hogy eddig mindig hazudtak, akkor - úgy nyolc-kilenc éves korában - elhatározta, hogy soha, senkinek semmit nem fog elhinni, sem azt, amit mondanak neki, sem azt, amit olvas. Így lett belőle az, aki lett. Később, majd elmondom, hogy ki is lett.

Ez a kis történet arra figyelmeztet bennünket, hogy valószínűleg a szavakról kell beszélgetnünk, hiszen az, hogy hogy érzem magam, attól függ, hogy éppen ki mit mond nekem, vagy éppen hogyan gondolkodom, mert gondolkodni sem lehet szavak nélkül. A szavaknak tehát nagyon fontos szerepe van. Azt is tudjátok, hogy a hipnózist legtöbbször végeredményben szavakkal hozzák létre. Nagyon furcsa dolog az, hogy a tudatállapotunk nagyon meg tud változni - egyik pillanatról a másikra - egy-két szó miatt. Például, ha valaki - aki után nagyon érdeklődsz - mélyen a szemedbe néz és azt mondja neked, hogy "szeretlek", akkor a tudatállapotod azonnal meg fog változni. Az én tudatállapotom, ebben a pillanatban más, mint a ti tudatállapotok. Ha helyet cserélnék valakivel, akkor mindkettőnk tudatállapota azonnal megváltozna.

Mielőtt még továbbmennék, szeretnék felolvasni nektek egy történetet. Ezt egy nagyon jó barátom, egy budapesti festőművész írta le. Karácsony Gábornak hívják. Amellett, hogy festőművész - és szerintem az egyik legnagyobb élő festőművész - a szabadidejében megtanult kínaiul, és sok kínai írást lefordított. A történet címe: Jen-hui Konfúciusznál. Ez a történet arról is szól, hogy én miért vagyok itt, és arról is, hogy miért nehéz a helyzetem. A történetben valaki el akar menni valahová azért, hogy valami jót tegyen. Én nem politikailag szeretnék jót tenni. Nem arról van szó, hogy Kanadából Magyarországra jöttem, sokkal inkább a pszichológia országáról szól a történet. A pszichológia azon országáról, amit nektek tanítanak, valamint amit nekem tanítottak Kanadában, hisz a kettő között nincs nagy különbség. Amiket mondani fogok, az - remélem - megvált benneteket a pszichológia démonától. Íme tehát a történet:

Jen-hui elment Csung-ni-hoz azért, hogy búcsút vegyen tőle. Csung-ni megkérdezte: - Hová készülsz?

Jen-hui azt mondta: - Veibe.

Csung-ni megkérdezte: - Mit akarsz ott csinálni?

Jen-hui azt felelte: - Azt hallottam, hogy Vei fejedelme éveit tekintve legszebb férfikorában van, cselekedeteiben azonban önfejű. Félvállról veszi az ország dolgait, és hibáit nem látja be. Könnyű szívvel öleti meg az embereket. A holtak szanaszét hevernek az országában, és a nép nem tudja, mit tegyen. Mindig azt hallottam tőled, mesterem, hogy egy rendben lévő országot elkerülhet az ember, a zűrzavarban lévőt azonban fel kell keresnie. Az orvos ajtaja előtt sok a beteg. Így hát szeretném alkalmazni azt amit tanultam, talán megtalálom annak az útját-módját, hogyan lehet segíteni azon az országon.

Csung-ni azt mondta: - Jaj! A bajba rohansz és csak büntetést vonsz a fejedre. A Tao nem szereti a túlbuzgóságot. A túlbuzgóság túlterheltséghez vezet, a túlterheltség pedig nyugtalansághoz. A nyugtalanság gondokat szül, s akinek gondjai vannak, azon nem lehet segíteni. A régi idők nagy emberei a Taot először önmaguk számára tartották fenn és csak azután próbálták az emberek között is fenntartani. Annak, aki nincs tisztában önmagával, hogyan lehetne ideje arra, hogy zsarnokok életútjával foglalatoskodjék? Nem tudod, milyen az, amikor a szellemet pocsékolják, és a hiú tudás felszínre tör? A szellem nevekre pazarolja magát és a tudás viszályként tör elő. A nevek azt jelentik, hogy egymás írásos fatáblácskáit összetörjük, a tudás pedig csak a viszály eszközévé válik. Rossz eszköz mind a kettő, s az út céljához nem visznek el. Még akkor is, ha teljében vagy a szellemnek, és erős vagy a hitben, ezek nem jelentik azt, hogy el is jutsz az emberek életerejéig. Ha neved híres, viszálykodás nélküli, még nem jelenti, hogy érted szívüket. Ha pedig az emberszeretet és igazság mércéit akarod a zsarnokra ráerőltetni, akkor a másik hibáival csak magadat szépítgeted, vagyis megsértesz másokat. Aki pedig megsért másokat, azt majd megsértik mások is. Abban a veszélyben vagy te is, hogy majd bántanak. Ha pedig az uralkodó majd tetteti magát és úgy tesz, mint aki gyönyörködik az erényben s a hitványságot gyűlöli, hogyan akarod kifejezni, hogy nem úgy érted, mint ő. Hívatlanul érkezel, a zsarnok pedig majd kihasználja helyzetét, hogy a győzelmet kezedből kiragadja. Akkor majd hunyorogsz szemeddel, csitítgatod arckifejezéseddel és szájaddal is csak őt igazolod. Mindenképp hozzá alkalmazkodsz és érzületeiben csak megerősíted. Ez azt jelenti, hogy a tüzet tűzzel, a vizet pedig vízzel akarod kiűzni s csak egyre nő a baj. Ha pedig aztán szája íze szerint kezdesz beszélni, a dolognak vége-hossza nem lesz. Ha könnyelműen semmibe veszed a jó tanácsot, ott kell majd meghalnod a zsarnok színe előtt. Csie, a zsarnok, korábban már megölette Kvan-lung-fungot, Csong pedig Pi-kan herceget. Mindketten erényes férfiak voltak, és szánták a népet. A megalázottakért szálltak szembe az uralkodókkal, azok meg éppen erényes törekvéseikért taposták el őket. Mindez csupán a jóhírért, a népért történt. A valóságot nem sikerült elérni. Így jártak azok a régiek is, akik a neveket a valósággal össze akarták békíteni. Lehetséges, hogy nem hallottál erről? Még a szentek sem jutottak ezzel semmire, hát akkor te mit akarsz? Mindazonáltal bizonyára kieszeltél valami módot a dologra, hadd halljam!

Jen-hui így szólt: - Komoly leszek és alázatos, buzgó és együgyű. Így vajon sikerülni fog?

Csung-ni azt mondta: - Ugyan! Hogy is sikerülhetne? Az ilyen emberek föllépésében van valami imponáló. Szeszélyeikben kiszámíthatatlanok, senki sem mer nekik ellentmondani. Azzal a hatással, amit az emberekre gyakorolnak érzületeikben csak tovább erősítgetik magukat. Azt lehet mondani róluk, hogy még tartós, fokozatos hatások számára is hozzáférhetetlenek. Hát még ilyen nagy változásra! Kitart majd ez is a maga álláspontja mellett és meg nem javul. Kifelé majd egyetért veled, belül nem. Nincs itt mit tenni.

Jen-hui így szólt: - Jó, akkor belül hajlíthatatlan leszek, kívül pedig hajlékony, mint a kígyó. Majd régmúlt idők példaképeire hivatkozom. Aki belülről hajlíthatatlan, az ég szolgája az. Aki az ég szolgája, az tudja, hogy az ég az ég fiát meg őt egyaránt gyermekeinek tekinti. Szavaimat így mintegy önmagamhoz intézem, és nem kell törődnöm azzal, hogy jóknak vagy rosszaknak találják őket az emberek. Ha ilyen vagyok, az emberek gyermeknek tekintenek. Ezt nevezik úgy, hogy az ég szolgájának lenni. Aki kívülről hajlik meg, az az emberek szolgája lesz. Föláll, letérdel, összekulcsolja a kezét - uralkodók szolgáinak szokása ez -, ahogy mindenki cselekszik és hogy mernék nem így cselekedni? Ha azt tesszük, amit a többiek tesznek, nem fognak kárhoztatni minket. Ezt nevezik úgy, hogy az emberek szolgájának lenni. Aki a régmúlt idők példaképeire hivatkozik, az előidők szolgája az. Szavaival taníthat, bírálatának kemény magva van, mert az ősidőkből származik, nem a saját tulajdona. Így az ember egyenes lehet anélkül, hogy meggyűlöltetné magát. Ezt nevezik úgy, hogy az ősidők szolgájának lenni. Így vajon sikerülni fog?

Csung-ni azt mondta: - Ugyan! Hogy is sikerülhetne? Túlságosan sok a reformterv és elgondolás. Túlságosan kevés a megfontoltság. Így ugyan rendíthetetlen maradhatsz anélkül, hogy büntetést vonnál a fejedre, s mégis jobb, ha föladod, mert ily módon sem érheted el, hogy úgy érezze majd, csak saját szívét követi, mint mesterét.

Jen-hiu azt mondta: - Már semmi sem jut az eszembe. Tanácsot kérnem szabad-e?

Csung-ni így válaszolt: - Böjtölj! Megmondom, mire gondolok. Aki a maga képességei szerint cselekszik, annak könnyű dolga van. De nem a magasztos ég akarata szerint való az, hogy az embernek könnyű dolga legyen.

Jen-hui azt mondta: - Szegény családban születtem, több hónapja már, hogy bort nem ittam s húst nem ettem. Ez böjtnek nevezhető?

Csung-ni így felelt: - Ez az áldozati szokások böjtje, nem pedig a szívé.

Jen-hui így szólt: - Megkérdezhetem, mi a szív böjtje?

Csung-ni azt mondta: - Célod az egység legyen. Nem a füleddel hallasz, hanem a szíveddel. Nem a szíveddel hallasz, hanem az életerőddel. A hallás álljon meg a fülnél, a szív pedig az egyetértésnél! Akkor az életerő kiüresedik és magába foglalja a dolgokat. Így csak a Tao lesz, ami ebben az ürességben majd összegyűlik. A szív böjtje az üresség.

Jen-hui így szólt: - Az, hogy még nem tudok ezen az úton járni éppen azért van, mert Jen-huiként létezem. Ha járni tudnék rajta, már nem Jen-huiként léteznék. Ez volna a kiüresedés?

A mester azt mondta: - Most tehát érted. Ha idáig elértél, beléphetsz az embervilág börtönébe anélkül, hogy megzavarnád őket. Ha beengednek, énekelj! Ha nem jutsz be, hallgass! Nem az ajtón át, nem is mérgekkel kell bejutni. Egy háztartásban élsz velük, másként nem is lehet. Így talán elérhetsz valamit. Nyomainkat eltörölni könnyű, a föld érintése nélkül járni nehéz. Az emberek szolgálatában még lehet csaláshoz folyamodni, az ég szolgálatában nemigen. Tudod, hogy hogyan lehet szárnyakkal repülni, de arról még nem hallottál, hogy hogyan lehet szárnyak nélkül repülni. Ismered a megismerésből származó tudást, de arról még sohasem hallottál, hogy megismerés nélkül is bölcs lehet az ember. Nézd ott azt a nyílást! Az egész üres szobát megvilágosítja. A jószerencse és áldás nála időznek, de nem korlátozódnak őreá. Az ilyenről elmondható, hogy egyhelyben ülve is a messzeségbe száguld. Benső hallása, benső látása szerint érti a dolgokat, az értelmi megismerésre szüksége nincsen. Eljönnek hozzá a Föld és Ég istenei, s vele lakoznak. Ily módon átváltoztatható a tízezer dolog. Az ilyen hatások azok, amelyek még az ősidők szentjeit is lenyűgözték egész életükben. Mennyivel inkább függnek tőlük akkor a közönséges halandók!

Kérdés, megjegyzés? Nincs? Nagyon meglepődtem azon, hogy az egyetemi diákokat itt, Magyarországon hallgatóknak hívják. Nagyon megijesztett, hogy ti csak hallgatni fogtok. Ez nagy baj lesz számotokra, mert én nem fogok mindig beszélni. Sokkal jobban szeretem a párbeszédet, mint a monológot. Velem lehet vitatkozni, nyugodtan megengedhetitek magatoknak azt, hogy mást gondoljatok, mint én.

Hallgató: Hányadik olvasásra értetted meg, amit most felolvastál?

Nekem elsőre világos volt, mint a neon. Szerintem a lényege az, hogy nagyon nehéz megváltoztatni az olyan gondolkodásmódot, amelyben az ember nevelkedett. És ebben a pillanatban már megint a hipnózisról beszélünk. Engem már kora gyermekkoromban nagyon érdekelt a hipnózis, de soha nem azért, hogy valakit hipnózisba vigyek, hanem azért, mert én akartam fölébredni. Hypnos görögül alvást jelent. Hypnos Thanatos öccse volt. Thanatos a halál, tehát az alvás, a halál öccse. Abban a pillanatban tehát, amikor hipnózisról beszélünk, egyúttal a halálról is beszélünk. Engem azonban nem altatni kell. Altatni könnyű. Felébredni nehéz. Ha pedig az ember felébred, nagyon nehéz vigyázni arra, hogy ne aludjon el újra, pláne akkor, ha mindenki el akarja altatni. Ha mindenki altatókat énekel.

Valószínűleg ismeritek azt a helyzetet, ami csaknem minden szülő és gyerek között fennáll - főleg akkor, amikor a gyerekek kicsik - hogy a gyerekek föl akarják ébreszteni a szüleiket, a szülők pedig el akarják altatni a gyerekeket. A szülők nem akarják fölébreszteni a gyerekeiket, s a gyerekek nem akarják elaltatni a szüleiket. Felfigyeltetek már erre? Minden szülő azon munkálkodik, hogy minél előbb elaltassa a gyerekét, és minden gyerek föl akarja ébreszteni a szüleit. Ez nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrétan is igaz. Reggel a gyerekek alig várják, hogy fölébredjenek a szüleik, este pedig a szülők alig várják, hogy a gyerekek elaludjanak. Sajnos az történik, hogy gyerekkorodban ugyan fel akarod ébreszteni a szüleidet, de ahogy szülő lesz belőled, te is el akarod majd altatni a gyerekedet. Valami tehát történik a gyerek és a szülő között, ahogy a gyerek felnő. A szüleink életünk legelső hipnotizőrjei. Ez azért van, mert amikor először meglátjuk a napvilágot, akkor nem tudjuk, hogy mi micsoda, mi ez, mi az, mi nem ez, mi nem az, nem tudjuk, hogy mi az a világ. Ezt mind a szüleink mondják és mutatják meg nekünk. Mindent megneveznek. De nem biztos, hogy a világ dolgai valóban azok, aminek a szüleink nevezik őket.

Például William Blake, az angol költő azt mondta, hogy gyerekkorában látott angyalokat. A szülei azonban azt mondták, "Nincsenek angyalok, és vigyázz, hogy mit mondasz, mert még azt hiszik, hogy bolond vagy, megőrültél." Ha olyat látsz, ami nincs, akkor pszichotikus vagy. Blake tehát nagyon hamar megtanulta, hogy ne lásson angyalokat. Még akkor se, ha vannak. Ha ismeritek a hipnózist, akkor tudjátok, hogy nagyon könnyű olyan hipnotikus transzba vinni valakit, amiben negatív vagy pozitív hallucinációi lesznek. Lehet tehát valakivel láttatni olyan dolgokat, amik nincsenek, és lehet észrevétlenné tenni számára olyan dolgokat, amik vannak. Például, ha meghipnotizáltok engem, és a poszthipnotikus szuggesztió az, hogy nem fogom látni az előttem álló széket, akkor ha megkérdezitek, hogy van-e előttem szék, én azt fogom válaszolni, hogy nincs. Sohasem fogok belebotlani, mindig ki fogom kerülni, de a saját élményem az lesz, hogy itt nincs szék. Eszerint tehát valamennyiünket meghipnotizálhattak úgy, hogy nem látjuk az angyalokat akkor sem, ha huszonöt van ebben a szobában. Figyeljétek, mit éreztek akkor, ha azt mondom, hogy itt is van egy angyal, meg ott is, és összesen huszonötöt számoltam meg. Vajon nem azt mondjátok magatokban, hogy ez az ember megőrült, ez hallucinál? Ez komoly dolog. Ha nem veszitek komolyan, akkor azt azért teszitek, mert ez úgy megijeszt benneteket, hogy nem is akarjátok érteni, hogy miről beszélek.

Szóval a probléma szerintem az, hogy mindannyian nagyon mély hipnózisban élünk. A kérdés csak az, hogy hogyan lehet fölébredni. Hogy lehet fölébredni a valóságra, vagy a valóság egy annál jobb megközelítésére, mint amire megtanítottak, félrevezettek minket? Ez nagyon kellemetlen kérdés, mert azok, akik megpróbálják, rettenetesen nehéz helyzetbe kerülnek. Abban a pillanatban ugyanis, amikor elhagyjuk azt a valóságot, amiben az emberek közös megegyezéssel megállapodtak, rettenetes erők fognak ránk hatni azért, hogy visszatereljenek a közös látásmódhoz. Előrebocsátom, hogy a pszichiátria a világon mindenütt a rendőr szerepét játssza. Visszatereli mindazokat, akik véletlenül rájöttek arra, hogy másként is lehet látni a világot, mint úgy, ahogy megtanítottak bennünket. Ez nem egészségügyi, hanem politikai dolog. Kezelésnek hívják azt, amit azokkal az emberekkel csinálnak, akik így "elkalandoztak". Remélem, 50-100-150 év múlva - ha még lesznek emberek a földön - akkor pont úgy fognak ránk gondolni, mint ahogy mi gondolunk a sötét korokra. Szerintem a pszichiátria a modern inkvizíció. Nem tudom, ismeritek-e az elektrosokk kezelést. Szerintem az rettenetes büntetés. Ha valaki azt mondja, hogy ha ezt vagy azt csinálod, akkor elektrosokkot kapsz, akkor kétszer is meg fogod gondolni, hogy megteszed-e. Nem? Képzeljétek el, hogy a szeretteitek közül valaki - testvér, szerető, anya, apa, gyerek - megbolondul. Mit tudtok csinálni az ilyen emberrel? Kórházba vinnétek azért, hogy elektrosokkolják őket?

Amikor Londonban éltem és dolgoztam, akkor ott hét olyan lakóház volt, ahol olyan emberek éltek együtt, akik különben kórházban lettek volna. Anélkül éltek ott, hogy belevágtak volna az agyukba, hogy elektrosokkot kaptak volna, hogy gyógyszereket kaptak volna. A pszichózis vagy skizofrénia jelenlegi orvosságai olyanok, hogy a mellékhatásaik gyógyításához más orvosságok szükségesek, amelyeknek azonban szintén vannak mellékhatásai, és azokat is gyógyítani kell. Ha kb. három hónapnál tovább kezelnek ilyen gyógyszerekkel, akkor úgy fogsz kinézni, mintha nagyon beteg lennél, de nem fogsz hallucinálni, nem leszel mérges, nem fogsz úgy kinézni, mint egy bolond, csak úgy, mint egy súlyos beteg. Szelíd leszel. Megszelídítenek. Nem kell fizikailag bezárni, mert kémiailag zárnak be. A legnagyobb probléma az, hogy ha ezeket úgy tudnám elmondani, hogy mindenki föllázadjon, akkor engem lelövetnének azok a gyárak, akik az orvosságokat gyártják, hiszen azok a gyárak millió és millió dollártól esnének el. Egyre több olyan ember van ugyanis, akiknek az orvosok azt mondják, hogy szükségük van ilyen orvosságokra.

Ha megkérdeznétek egy pszichiátertől, hogy töltött-e valaha is időt egy olyan skizofrén vagy pszichotikus beteggel, aki nem kapott orvosságot, akkor azt mondaná, hogy soha. Sem akkor, amikor tanították, sem az orvosi egyetemen, sem akkor, amikor praktizálni kezdett. Sohasem töltött időt olyan beteggel, akit ne kezeltek volna intenzíven gyógyszerekkel. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a diagnózist ráragasztják valakire, ismét politikai manőverről beszélünk, nem orvosiról, mert valaki hatalmat gyakorol a másik ember fölött azzal, hogy például skizofrénnek minősíti. Az minősíthet, akinek hatalma van.

Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e - ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik - és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs.

Szerintem azért adjuk ki azokat, akik furcsán viselkednek, mert megijedünk tőlük. Mert félünk. A félelem egy rettenetesen nehéz tudatállapot. Ha félek valakitől, akkor azonnal elkezdek segítségért kiabálni, és nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a pszichiáterek azok az emberek, akik a legjobban félnek a saját lelküktől, akik a legjobban félnek attól, hogy az emberi elme, az emberi lélek, eszmélet mire képes. És azért, mert ők félnek a legjobban a saját lelküktől és mások lelkétől, megtanulják, hogy hogyan lehet ezt kontrollálni. Miért akarna valaki kontrollálni valamit akkor, ha nem fél tőle? Ha nem félek egy oroszlántól, akkor gyönyörködöm az oroszlánságában. Ha azonban félek tőle, akkor be kell börtönözni, akkor el kell választanom magam tőle. Akkor le kell lőni. A félelem tehát nagyon fontos tudatállapot.

Hallgató: Számodra létezik az elmebetegség fogalma?

Thomas Szász (egy amerikai magyar) azt mondja - és én teljesen egyetértek vele -, hogy vagy agybetegségről beszélünk, vagy arról van szó, hogy az embernek nehézségei támadnak az életben. Elmebetegség azonban nincs. Ez megint nyelvi kérdés. Szavakat találunk ki, és azt hisszük, hogy amire szavunk van, az létezik. Elmebetegség nincs.

Hallgató: A félelmünk nagysága azonban az oroszlántól is függ.

Az oroszlántól is, de ha megismerjük az oroszlánokat úgy, mint ahogy például az etológusok, akkor hamar megtudjuk, hogy éhesek-e vagy nem, és ha éhesek, akkor vigyázunk. Ha nem éhesek, akkor nem fognak bántani. Ha nem ijesztjük meg azzal, hogy bántjuk a gyerekeiket, akkor nem fognak bántani. Tehát, ha ismerjük őket, akkor nem kell félni tőlük. Azokat, akiket pszichotikusnak vagy skizofrénnek nevezünk, nem ismerjük, nem is akarjuk megismerni őket, mert félünk tőlük. Félünk önmagunktól is, hiszen fölveszem a fehér köpenyt, és arra hipnotizálok mindenkit - magamat is -, hogy egészséges vagyok, velem ilyen nem fog történni, én vagyok az orvos, és akiken nincs fehér köpeny, azok a betegek. Ha azonban rájövök arra, hogy bármely pillanatban velem is történhet olyasvalami, amiért ezeket a betegeket behozták, hogy mindannyian ugyanabban a csónakban evezünk, hogy nincsenek "ők" és "mi", hanem mi mindannyian mi vagyunk, ha be tudjuk fogadni azokat, akiket bolondnak nevezünk, akkor a baj az, hogy a saját "bolondságunkkal" is meg kell birkóznunk. Szerintem nem különbözünk annyira azoktól, akik a kórházban vannak. Most egy kicsit a mondandóm elébe vágtam, de ez a téma a szívem csücske. Később majd visszatérünk rá.

Már meg akartam kérdezni tőletek, hogy milyen tudatállapotokat ismertek. Milyen tudatállapotokban vagytok jártasok? Hol voltatok már a tudatállapotok szivárványában?

Hallgató: Sok helyen. Ismerjük a szerelmet, szorongást, utálatot, közömbösséget, mindenféle érzést a normális határok között.

Az anyám egyik - rám utaló - legkedvesebb megjegyzése mindig az volt, hogy "te nem vagy normális". Ő már gyerekkoromban tudta... Valószínűleg nem volt elég jó hipnotizőr. Tudjátok, ha jól meghipnotizálnak benneteket, akkor soha nem fogtok fölébredni. De ha csak félig-meddig hipnotizálnak meg, akkor baj van, mert akkor az ember fölébred, megijed, visszamegy, aztán megint fölébred, megijed, visszamegy és így tovább. Olyankor nagy a baj. Mindannyian meg vagyunk hipnotizálva, csak sajnos néhányan nem voltunk jól meghipnotizálva. Az anyánk nem jól hipnotizált meg bennünket.

Az úgynevezett "normalitásról": a mi kultúránkban ez a normális, de persze vannak kultúrák, ahol más a normális. Majd arról is beszélek nektek, hogy vannak olyan törzsek, olyan emberek, akik a tudatállapotok szivárványának egy másik részén vannak teljesen otthon. Ők azt hinnék, hogy mi vagyunk bolondok. Ők a tudatállapotok azon részére hipnotizálják a gyerekeiket, ahol ők vannak otthon, és ha idejönnének, akkor ők volnának nagy bajban. Csak egy példa arról, hogy milyen kultúrában élünk: ha az utcán összeesnék, elkezdenék kiabálni és vonaglani, az emberek körülállnának, én arról panaszkodnék, hogy valami fáj, akkor elvinnének egy rendes kórházba, és megvizsgálnák, hogy mi fáj. Minden rendben lenne, rendőrt sem hívnának. Ha azonban azt mondanám, hogy extázisban vagyok, akkor rendőrt hívnának, mert mégis micsoda dolog, hogy ott élvezkedek az utcán! Gondolkozzatok el ezen! Milyen érdekes kultúrában élünk! Vonaglani szabad a fájdalom miatt, de nem szabad az extázis miatt.

Elmondok egy történetet. Egy család felhívott telefonon. (Nekem magánpraxisom van Vancouverben. Dolgozom egyénekkel, házaspárokkal, családokkal, gyerekekkel.) Szóval ez a család felhívott, és elmondták, hogy a tizenhét éves lányuk megőrült. Megkérdeztem, mi a baj. Azt mondták, hogy csak ül, és nézi a falat, Erre megkérdeztem: "És az baj?" "Hát persze, hogy baj" - mondták "az nem jó, ha egy tizenhét éves lány csak ül és nézi a falat." Mondtam nekik, hogy kimegyek hozzájuk, ne jöjjenek be. Látni akartam, hogy milyen az a fal. Lehet, hogy érdekes. Általában nem hiszek el mindent, amit mondanak nekem, inkább megnézem magam. Szóval elmentem ennek a családnak a házába estefelé, és láttam, hogy a papa, a mama meg a két gyerek televíziót néznek. Csak ültek, és nézték a tévét. Behívtak, fölvittek az emeletre, ahol a lány ült és nézte a falat. Azonnal az a kérdés merült fel bennem, hogy "miért jobb a televíziót nézni, mint a falat?" Elmondtam a családnak, hogy vannak például a zen-buddhisták (a zen-buddhizmus nem vallás, hanem életforma), akik a napi 24 órából talán úgy 20 órát ülnek, és csak nézik a falat. Senki nem gondolja azt, hogy bolondok, sőt, nagyon tisztelik őket. Aztán elbeszélgettem a lánnyal, megkérdeztem, miért nézi a falat. A részletek most nem fontosak, de az biztos, hogy ha nem engem hívtak volna, hanem véletlenül a szomszéd pszichiátert, akkor ezt a lányt mindenféle kérdezés nélkül kórházba vitték volna, és katatóniásnak címkézték volna, csak azért, mert ül, és nem csinál semmit. Mintha az olyan nagy baj volna! Mintha bajt okozna ezzel! Ha persze azt mondanák, hogy nem tud mozogni, akkor más lenne a helyzet. De ha nem kérdeznék meg, nem ülnének le mellé, ha nem volna idejük arra, hogy kapcsolatot teremtsenek vele, és megtudják, hogy valóban nem tud-e mozogni vagy egyszerűen nem akar mozogni, az baj lenne. Ebben az esetben körülbelül 20 percig ültem mellette, és nagyon hamar kiderült, mert megmondta nekem, hogy tudott volna, de nem akart mozogni.

Az anorexiásokról azt mondják, hogy nem tudnak enni. Valójában mindegyik más. Fel kell fedezni, hogy nem tud vagy nem akar enni. Vannak olyanok is közöttük, akik sztrájkolnak. Azt mondják, hogy "leülök, és addig nem fogok enni, amíg meg nem adjátok nekem, amit akarok". Ha azonban ezt nem fejezi ki, nem mondja el vagy nem írja le, akkor nagyon könnyen azt mondják rá, hogy nem mérges vagy nem sztrájkol, hanem beteg. Vagy itt van egy másik példa: valaki nem beszél. Ilyenkor azt mondják, hogy a problémája, a betegsége a mutizmus. Nem tud beszélni. Honnan tudják, hogy nem tud? Lehet, hogy nem akar. Nagyon könnyű bekerülni egy elmegyógyintézetbe. Elég annyi, hogy ne akarjatok magatokról gondoskodni.

A hinduk "maja"-nak nevezik az illúziót. Lehet a dolgokat részekre szedni azért, hogy beszélhessünk róluk, de nem szabad elfelejteni, hogy mi szedtük részekre, és azt, hogy ezek nem valódi részek. Az az illúzió, ha azt hisszük, hogy ezek a részek valódiak. Abban a pillanatban, amikor a világról szavakkal beszélünk, akkor szétszedjük a világot. Sajnos elfelejtjük, hogy mi szedtük szét. A világot sok darabra lehet szétszedni, de a világnak nincsenek darabjai. Illúzió azt hinni, hogy vannak. A művész, aki azt mondja, hogy "nem tudok beszélni erről, de lerajzolom", közelebb van az igazsághoz, mint a tudós, aki elfelejti, hogy ő darabolta fel, de valójában ezek a darabok nem léteznek.

Jung használ két szót az egyik írásában. Az egyik a pleróma, a másik a kreatúra. A pleróma a káosz. Ilyen a világ. A kreatúra az, amikor rávetítjük a világra a logoszt, a szavakat. Az eszkimóknak például több, mint húsz szavuk van a "hó"-ra. Az angolban talán van öt. Az, hogy mit látunk és mit nem, attól is függ, hogy van-e rá szavunk vagy nincs. De ha van is rá szavunk, az még nem jelenti azt, hogy olyan valóban létezik. Lehet, hogy ez is olyan rész, amit azért teremtettünk, hogy beszéljünk róla. Nem szabad elfogadni azt, hogy valami létezik csak azért, mert beszélünk róla. Lehet, hogy nincs. Lehet, hogy rosszul szedtük szét a világot.

Ha már a darabokról beszélek: az egyik legrosszabb metafora az, hogy az ember valamilyen gép. Nem tudunk pontosan rájönni arra, hogy az ember miért nem pontosan olyan, mint egy gép, pedig valójában nagyon egyszerű: minden gépet darabokból raktak össze. Egy gépnek vannak darabjai. Az embereknek nincsenek darabjai. Nagyon fontos, hogy erre komolyan ráébredjetek. Az ember úgy keletkezik, hogy az apa és az anya valamit csinálnak, és két sejtjük összetalálkozik. Olyankor van egy pillanat, ami olyan, mintha valaki villanyt gyújtana. Amíg az apám spermiuma nem találkozott az anyám petesejtjével, addig nem léteztem, addig nem voltam én. Lehet, hogy a szellemem létezett, de nem voltam én. Abban a pillanatban azonban, amikor a petesejt leharapja a spermium fejét - mert az történik - és a spermium kipakolja a genetikai anyagait a "bőröndjéből", ezek az anyagok összetalálkoznak azokkal, amik a petesejtben voltak, és én létrejövök. Az az egy sejt minden most bennem lévő sejt ősapja vagy ősanyja. Én abból az egy sejtből nőttem. Senki nem rakott össze.

Hallgató: Mi a helyzet a génsebészettel? Az ember kicserél géneket más génekre és részekből dolgozik.

Végül is van agysebészet is, sok minden van, létezik atombomba is. Ez nem jelenti azt, hogy mindezek jó dolgok. Lehet, hogy jó, lehet, hogy nem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekem részeim vannak. Azért, mert valaki belém tud vágni, még nincsenek részeim. Ezért szerintem velem másképpen kell bánni, mint egy géppel. Engem nem lehet megjavítani. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy egy-két tesztet akar felvenni velem például a Rorschachot, az MMPI-t, meg egy intelligencia-tesztet, és majd megvizsgálja, hogy mely részeimmel van baj, felállít egy diagnózist, és meg akar javítani, akkor tiltakozni fogok. Ha ismerek egy jó szerelőt, akkor az autómat rá merem bízni. Ha esetleg elrontja az autómat, az nem zavar annyira. Engem azonban nem lehet megjavítani. Olyan nincs! A testemet meg lehet javítani, bár még ezzel kapcsolatban is vannak kételyeim. (Vannak olyan törzsek, akik az ő világukban nem választják el a testet a lélektől.) Azt azonban senki sem tudja, hogy milyen egy jó Feldmár András. Ha például eltöröm a karomat, akkor szívesen elmegyek egy olyan orvoshoz, aki tudja, hogy milyen egy jó kar, hogy hogyan kell elhelyezkedni a csontoknak. Örülök annak, hogy vannak ilyen orvosok. De nincs olyan tervrajz, amely megmutatná, hogy milyen egy jó Feldmár András. Ha valaki azt mondja, hogy "nincs ugyan ilyen tervrajz, de azért csak bízz bennem, én majd megjavítalak és akkor egy nagyon jó Feldmár András leszel", akkor ezt nem fogom neki elhinni. Én tudom, hogy úgy belenőhetek abba, aki valójában vagyok vagy lehetek, mint ahogy egy növény belenő abba a lénybe, akivé akkor válik; ha egy jó kertész neveli, aki érti a növényt. A növényt sem lehet megjavítani. Meg lehet adni a számára azt, amire szüksége van. Lehet, hogy több napsugárra van szüksége, lehet, hogy egyszerűen csak szeretni kell. Ha bajban lennék, akkor lehet, hogy nekem is csak egy olyan emberre lenne szükségem, aki szeretne. Ha megtalálnám, akkor sokkal jobban érezném magam; mint akkor, ha olyasvalakivel találkoznék, aki meg akar javítani. Aki meg akar javítani, az nem szeret. Ez biztos.

Nagyon jó kérdés az, hogy minek kellene történni a világban ahhoz, hogy ne haljunk ki. Ahhoz, hogy ne robbanjon fel egy atombomba, ne szennyeződjék tovább a környezet, ne rongálódjék tovább az ózonpajzs, egyszóval ahhoz, hogy megmentsük a Földet. Vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy bármit is akarunk csinálni, már túl késő, ha teszünk valamit, az csak sietteti a véget. Tegyük fel, hogy valóban nincs elég időnk arra, hogy meggyőzzük az embereket a helyes cselekvésről. Ilyenkor be lehet csapni őket. Ha beszélnénk egy olyan reklámcéggel, amely tudja, hogy hogyan kell beleszuggerálni az emberekbe azt, hogy mit tegyenek, és ez a cég bele tudná szuggerálni az emberekbe, hogy olyan dolgokat cselekedjenek, amik javítanak a helyzetünkön, akkor vajon érdemes lenne-e becsapni a világot azért, hogy tovább éljünk? Vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy mindegy, hogyan érünk el valamit, a lényeg a cél. Vannak olyanok is, akik nem hisznek ebben. Vannak, akik azt hiszik, hogy ha az ember hamis úton ér el valamit; akkor az több kárt okoz - valamikor, lehet, hogy nem azonnal - mint hasznot.

Hallgató: Szerintem az ember mindent megtesz az egészségéért.

Ha ez valóban így lenne, akkor ez azt jelentené, hogy van egy egészséged, ami független más emberek egészségétől. Ha már tudatállapotokról beszélünk, akkor felmerül a nagy kérdés: A tudatállapotom valóban az én tudatállapotom-e, vagy pedig a mi közös tudatállapotunkból nő ki az enyém? Az egészségem az én egészségem-e vagy befolyásolja azon emberek egészsége is, akikkel élek?

Hallgató: De sajnos nem mindenki rendelkezik ilyen gondolkodással. Ha mindenki így gondolkodna, akkor nem lennének egyéni érdekek, és mindenki megpróbálna úgy gondolkodni, hogy amit tesz, az a másiknak is jó legyen.

Nagyon fontos, hogy milyen szavakat használsz, mert a szavaktól függ az, hogy hogyan hipnotizáljuk önmagunkat és másokat. Azt mondtad, hogy "sokan nem rendelkeznek ilyen gondolkodással". Ez egész más, mintha azt mondanád, hogy "sokan nem így gondolkodnak". Ha azt mondom, hogy "sokan nem így gondolkodnak", akkor fenntartom annak a lehetőségét, hogy még gondolkodhatnak így. Ha azonban azt mondom, hogy nem rendelkeznek ilyen gondolkodással, akkor ezt a lehetőséget kizárom. Olyan, mintha azt mondanám, hogy az ilyesfajta gondolkodás ritka.

Biztosan mindnyájan éreztétek már, hogy a környezetetek befolyásolja a tudatállapototokat. A társaság nagymértékben befolyásolja azt, hogy hogy érzed magad, sőt... Arról is fogunk majd beszélgetni, hogy kapcsolatok fizikailag is megbetegíthetnek embereket. Lehet, hogy egy rossz házasság az oka annak, hogy valaki meghal rákban. Ez nagyon komoly dolog. Lehet, hogy ahelyett, hogy orvosokhoz menne, megröntgeneztetné magát, és olyan orvosságokat venne be, amelyek tulajdonképpen mérgek - ez a kemoterápia - egyszerűen csak el kellene válnia a férjétől vagy feleségétől. Az emberek azonban inkább odaadják magukat az orvosoknak ahelyett, hogy így gondolkodjanak. Érdemes ezen elgondolkodni. Persze csak akkor gondolkodhat ezen az ember, ha el tudja engedni a "cumit". Nagyon kényelmes dolog azt hinni, hogy mindig vannak nálunk okosabb emberek, és ha bajba kerülök, akkor majd valaki megmondja, hogy mi a baj, és mit tegyek. Egyszóval, ha bajba kerülök, akkor csak okos emberekhez kell menni. Az orvosokra ez a szerep van rávetítve. Az orvosok pedig elfogadják ezt a kivetítést. Amikor orvospacienseimmel beszélek, akkor azért néha elmondják, hogy mennyire rettegnek, és mennyire rossz nekik, hogy színházasdit kell játszaniuk, és mindig úgy kell csinálniuk, mintha tudnák, hogy mi van, mert ha egyszer azt mondanák egy betegnek, hogy "nem tudom, mi a baja", akkor a beteg azt hinné, hogy az illető rossz orvos. Ha elmennék egy orvoshoz, de az orvos nem vallaná be nekem, hogy halvány gőze sincs arról, mi történik bennem, akkor ő nem lehetne az orvosom. Én olyan orvost akarok magamnak, akivel partnerként beszélgetnénk el arról, ami történik. Elmondaná nekem, amit partnerként tud arról, ami történik, én pedig eldönteném, hogy mit csináljak, melyik utat válasszam.

Egyszer észrevettem, hogy a szám belső oldalán nőtt egy dudor. Nem tudtam mit kezdeni vele. Elmentem az orvosomhoz, aki azt tanácsolta, hogy forduljak plasztikai sebészhez, és ő majd kivágja. Csak az a baj - mondta -, hogy tíz alkalomból nyolcszor ez vissza szokott nőni. Akkor miért menjek sebészhez? - gondoltam. Akkor elmentem a fogorvosomhoz - amúgy is el kellett már mennem hozzá -, ő pedig azt mondta, forduljak szájsebészhez, az majd megműt. Megkérdeztem, milyen gyakran szokott visszanőni az ilyen dudor. "Hát, néha visszanő" - válaszolta. Akkor végre elmentem egy orvos barátomhoz, aki azt mondta, hogy a kisfiának is volt egy ilyen duzzanata. Ő azt mondta a fiának, hogy ne harapdálja, próbáljon nem hozzáérni, és akkor majd elmúlik. A fiának el is múlt. Megfogadtam, amit mondott, hiszen az a legjobb dolog, ha nem kell csinálnom ezzel a dologgal semmit. Körülbelül három hónap múlva teljesen el is múlt az egész. Ha elhittem volna azt, amit az első orvos mondott, akkor máig már három-négy sebészeti beavatkozást kellett volna elviselnem.

Szerintem ez nemcsak ilyen kis sebészeti dolgokkal van így. Az Egyesült Államokban végeztek egy demográfiai felmérést. Megvizsgálták, hogy az 55 éves nők hány százalékának vették ki a petefészkét különböző városokban. Voltak olyan városok, ahol ez az arány 20-25% volt, és voltak olyanok is, ahol 80% volt. Akkor a felmérést végzők elmentek azokba a városokba, ahol ez az arány nagyon magas volt, és beszélgettek az orvosokkal. Azt találták, hogy az ilyen helyeken három vagy négy idősebb orvos volt, akiknek az volt az elve, hogy jó, ha a petefészket kiveszik, mert ezzel sok bajt lehet megelőzni. Amikor a nők elértek egy bizonyos életkort, akkor azt mondták nekik, hogy eljött annak az ideje, hogy kivegyék a petefészkét. Mivel bennünket olyan könnyen lehet hipnotizálni, a nők azt mondták, hogy "tessék, persze, csak vegyék ki a petefészkemet". Azokon a helyeken, ahol 15-20% volt a petefészek-eltávolítás aránya, az orvosok úgy gondolták, hogy semmit sem kell tenni, amíg nincs baj. Ha az emberek hite megrendül az orvosokban, az rettenetesen ijesztő dolog, mert olyankor az ember rájön arra, hogy "talán mégsem okosabbak, mint én". Rájönnek, hogy nem lehet átadni másoknak azt a hatalmat, hogy elhatározzák azt, hogy velem mi történjék. Nagyon jó érzés a felelősséget átengedni másoknak. Olyankor az ember úgy érzi, hogy a gyerekkorának soha nincs vége.

Emlékszem, amikor kisgyerek voltam, és felnéztem egy 52 éves emberre - most én vagyok annyi, akkor azt hittem, hogy ő mindent tud, ő afféle félisten. Ahogy így belenövök az 52 éves mivoltomba, akkor rájövök, hogy semmit sem tudok biztosan. Ráadásul nem is én vagyok az egyetlen ilyen.

Ha én volnék az egyetlen ilyen, akkor nyugodtan kidobhatnátok, mondván: "Most már jöjjön valaki, aki tud is valamit." Wittgenstein azt mondta, hogy a bizonyosság, a kétségtelenség nem más: mint egy hanglejtés, hangszín vagy hangsúly. És már megint a hipnózisnál tartunk. Ha valaki olyan hangsúllyal mondja, hogy "kérem, ez a baj, ezt fogjuk csinálni, holnap befektetjük a kórházba, már van is hely", akkor már a hangsúlyában, a hanglejtésében benne lehet a biztonság. Én azt mondom nektek, hogy senki nem tud semmit biztosan. Ez megrendítő, ha végiggondoljátok, és nem csak elütitek, mint egy teniszlabdát.

Most beszélek egy keveset arról, hogy miért fontosak a szavak. Nem tudom, tudjátok-e, hogy egy pszichiáter mi alapján dönti el, hogy valaki bolond-e vagy nem. Az egyik fontos kérdésük a pacienshez az, hogy "Milyen nap van ma?" Közületek hányan nem tudják? Úgy látom, hárman jelentkeznek. Ez azt jelenti, hogy már van három skizofréniásunk. Amikor nagyon meg vagyok ijedve, fel vagyok dúlva lelkileg, és az orvos megkérdezi tőlem, hogy hányadika van, és milyen nap, akkor az első gondolat, ami felmerülne bennem, az az lenne, hogy "Ez az orvos nem tudja, hogy milye nap van ma? Miért nem tudja?" Ha engedelmes vagyok, akkor rájövök, hogy az egyetlen ok, amiért az orvos ilyet kérdez tőlem az az, hogy be akarja bizonyítani, hogy nem olyan vagyok, mint ő. Ha nem fogom tudni, hogy milyen nap van, akkor az orvos tudni fogja, hogy nem olyan vagyok, mi ő. Tehát az orvos be akarja bizonyítani, hogy különbség van közöttünk. Abban a pillanatban tudni fogom, hogy az az ember nem a barátom, nem szeret engem, és semmi segítségre nem számíthatok tőle. Sőt, abban a pillanatban nagyon kell vigyáznom magamra. Ha ezt elárulom neki, akkor abban a pillanatban továbbviszi a diagnózist, és azt mondja, hogy paranoid vagyok, azt hallucinálom, hogy ő rosszat akar nekem. Én azonban nem hallucinálom ezt, mert ő tényleg rosszat akar nekem. Nem úgy bánik velem, mint egy olyan embertársával, aki nagyon föl van dúlva, hanem úgy, mintha egy tárgy, egy dolog lennék. Ha valaki feldúlt állapotban van, akkor nem fogja megkérdezni tőle azt, hogy tudja-e, milyen nap van vagy azt, hogy mennyi kétszer három. Ha úgy reagálok, ahogy az előbb mondtam, akkor leírja magának, hogy "ez az ember paranoid". Ha pedig ekkor mérges leszek, és elkezdek vele kiabálni, akkor ez számára ismét csak azt bizonyítja, hogy bolond vagyok. Ha ilyen emberek kezébe kerül az ember, utána nagyon nehéz kikerülni a kezükből. Csak úgy lehet, hogy az ember - nagyon okosan - meglátja, hogy mit akarnak tőle, és hazudik. Olyannak játssza meg magát, amilyennek látni akarják. Akkor esetleg - ha nagyon jó vagy - kiengednek, de marad egy nagy paksaméta írás rólad, amit utánad küldenek, akárhova mész, mert ha egyszer a kezükbe kerültél, akkor már sohasem fognak egyedül hagyni. Azt gondolják, hogy ez bármikor újra megtörténhet veled. Nagyon érdekes belegondolni abba, hogy ma, az űrutazás korában ilyeneket csinálunk egymással.

Szerintem az értelmiség feladata az, hogy kételkedjék. Nagyon meg kell vizsgálni azt, amit az emberek mondanak. Remélem, abban is kételkedtek, amit én mondok. De kételkedjetek abban is amit mások mondanak! Szerintem amolyan arrogáns, gőgös dolog azt gondolni, hogy mi vagyunk a világ ura, értjük a természetet, és azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Ezért tartunk ott, ahol tartunk. Mindez azért van, mert így használtuk a szavakat. Túlságosan arrogáns módon használtuk őket. Azt hittük, hogy értjük a természetet, és azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Egy másik arrogáns dolog annak a kijelentése, hogy értjük a történelmet. Értjük a történelmet, tehát megtervezhetjük azt, hogy milyen a jó és boldog jövő. Tehát megölhetünk mindenkit, aki ennek a jövőnek az útjában áll. Ez volt a kommunizmus.

Én sok mindent nem értek. Csak annyit értek, hogy ha valakiken úgy segítek, ahogy ők akarják, hogy segítsek rajtuk, akkor valószínűleg nem teszem e helyzetüket nehezebbé annál, mint amilyen akkor volt, amikor hozzám fordultak.

Hallgató: Mi a helyzet a gyerekneveléssel? A gyerekeknek meg kell mutatni a helyes utat. El kell mondani nekik azt, hogy mi a jó és mi nem az.

Amikor a fiam kicsi volt, akkor engem nem érdekelt, hogy hova kakál és hova pisil. Ha pelenkában akart járkálni, az sem érdekelt. Nem álltam semmiféle versenyben az idővel azért, hogy egy, két vagy három éves korában már ne legyen pelenkája. Addig viselte, amíg akarta. Egyetlen pillanatra sem gondoltam azt, hogy huszonöt éves korában még mindig pelenkában fog járni. Látta, hogy nekem sincs pelenkám és az anyjának sincs, ezért nem kellett erről külön beszélni. Három és fél éves korában ellátogattunk valahova. Egy három és fél éves kislány is volt azon a helyen, én pedig éppen cseréltem a fiam pelenkáját. A kislány azt mondta neki: "Te ugyanolyan idős vagy mint én, és még mindig van pelenkád? Nekem már két éve nincs." A fiamat ez nem érdekelte. Engem sem érdekelt. Amikor már úgy négy éves lehetett, akkor azt mondta, hogy a pelenkája már nem kell, és onnantól kezdve valóban nem kellett neki. Nem kellett vele emiatt veszekedni.

Egyszer beszélgettem egy orvos barátommal, aki nagyon sajnálta, hogy a két felnőtt fia közül egyik se lett orvos. Megkérdeztem tőle, hogy amikor a fiúk kicsik voltak, akkor ő igazán élvezte-e az orvos voltát. Tényleg olyan örömmel teli dolog volt számára az, hogy orvos lehetett? A barátom visszaemlékezett arra, hogy bizony nagyon nehéz volt orvosnak lennie, nagyon sokat veszekedett az adminisztrációval, rengeteg gondja volt, és egyáltalán nem voltak boldog évek azok, amikor ő orvos volt, a gyerekek pedig kicsik voltak. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy a zenészgenerációk gyerekeire nem erőszakolják a zenét. Azok a gyerekek azt látják, hogy a szülők valóban élvezik, amit csinálnak, és úgy gondolják, hogy hülyék lennének, ha nem akarnának ugyanolyan örömben részesülni, mint a szüleik. Egy gyerek tehát rájöhet magától is arra, hogy mi jó neki. Ha az embernek mindig megmondják, hogy mi a jó, akkor soha nem fogja magától megtapasztalni. Ha úgy nőttem föl, ahogy az apám vagy az anyám akarta, akkor honnan tudjam, hogy én az vagyok, aki vagyok? Honnan tudom, hogy akkor nem vagyok-e hamis? Talán egész életemben csak azt tanultam, hogy valakinek, aki akart tőlem valamit, mindig oda kell adnom, amit az illető akar? Ez nagyon fontos kérdés. Szerintem a megbolondulás pontosan akkor kezdődik, amikor egy fiatalember vagy egy fiatal nő rájön arra, hogy nem tudja, hogy ki. Azt tudják, hogy hogyan kell teljesíteni valakinek a kívánságát, de azt nem tudják, hogy ők mit akarnak. Erre rádöbbenni nagyon ijesztő. Ez egy krízis. Nagyon sokan akkor döbbennek rá, hogy nem tudják, mit akarnak, amikor pszichológushoz fordulnak. Olyankor gyakran nagyon gyorsan meggyőzik az embert arról, hogy menjen csak vissza, és csinálja tovább azt, amit mások akarnak.

Hallgató: Te mit csinálnál egy ilyen helyzetben, amikor egy olyan nő vagy férfi fordul hozzád, aki éppen rájött arra, hogy nem tudja, kicsoda?

Azt mondanám neki, hogy ez nagyon fontos pillanat az életében, és nagyon nehéz időszak elé néz. Lehet, hogy sok időbe fog telni, amíg felfedezi önmagát, lehet, hogy két-három évig is eltart. Közben majd felfedezi, hogy mivel akarja tölteni az életét, és azt elválasztják attól, amibe a szülei hipnotizálták. Közben nagyon kell vigyáznom arra, hogy én se hipnotizáljam be olyasvalamibe, ami nekem jó, és nem neki.

Hallgató: Hogy lehet mindezekre megtanítani az embereket?

Szerintem a pszichoterápiát úgy lehet a legjobban tanítani, ha inaskodik az ember. Én is inaskodtam, nekem is vannak inasaim. Olyankor egymás mellett kell lenni, látni kell, hogy dolgozom valakivel, aki nagyon feldúlt, akinek problémái vannak az életben. Nekem nincs módszerem. Egyszerűen megpróbálok annyira önmagam lenni, amennyire csak tudok. Engem nem kell utánozni. Minek két, három vagy négy Feldmár András a világon? Nekem nincs iskolám, én nem akarok olyanokat mondani, mint Freud vagy Jung, nem mondom azt, hogy valamit így vagy úgy kell csinálni. Nekem semmi tanítanivalóm nincs, egyszerűen csak rengeteg kérdést teszek fel és elmondom, hogy velem mi történt. Ti már úgy vagytok hipnotizálva, hogy ha valaki itt fönn áll a katedrán, akkor azt hiszitek, el fogja mondani, hogy mit hogy kell csinálni. Én arról beszélek, hogy bizonyos dolgokat hogy nem kell csinálni, valamint arról, hogy én hogy csinálom ezeket.

A második logikai szint az, ha rájössz arra, hogy engem úgy lehet utánozni, ha teljesen önmagad leszel. Ha tanítok valakit, akkor csak segítek neki megtalálni a stílusát. Ez lehet az enyémtől egészen eltérő is. Csak azt szeretném, ha az emberek megtalálnák önmagukat úgy, ahogy én is megtaláltam azt, hogy ki vagyok, és hogy érzem jól magam. Ez persze szerencse dolga is, de azért nem értem, miért könnyebb egy iskolát követni - freudistának, rogeriániusnak, jungiánusnak lenni, mint önmagunknak lenni.

Hallgató: Azért, mert ez az, amit elfogadnak. Ha kikerülsz az egyetemről, megkapod a diplomádat, elvileg nem is dolgozhatnál, amíg nincs szakképesítésed, ami pedig feltételez egy általad választott utat.

Tehát az egyetem előtt is hamisnak kell lenni vagy önmagadnak kell hazudni, vagy el kell fogadni azt, hogy amit mondanak, az a jó, és csak akkor lehet "kiengedni", amikor már minden olyasmit tud, amit tanítottak neki. Nekem sem adtak volna engedélyt arra, hogy dolgozzak addig, amíg át nem ugrottam azokon az akadályokon, amiket az ottani egyetemek fölállítottak. Azért ugrottam át őket, hogy amikor már olyan helyre kerülök, ahol senki sem vizsgáztathat, akkor azt csinálhassam, amit akarok. Persze ez is szerencse dolga. Ezt sem engedheti meg magának mindenki, de azért mindenki elkezdheti megkérdezni azt, hogy mi valóság, és mi nem.

Akkor folytassuk innen legközelebb!

A könyv ugyan nem az LSD-ről szól, mindazonáltal az előadó gyakran említi a szert. A műnek nem célja az, hogy rászoktassa az embereket egy illegális drogra, de úgy érezzük hasznos, ha az emberek képet kapnak az LSD hatásairól. Véleményünk az, hogy aki nem tud semmit a drogról, az sokkal inkább veszélyeztetettebb, mint az, aki már olvasott róla. Mindezek mellett - tekintettel arra, hogy az LSD Magyarországon illegális kábítószernek minősül - úgy érezzük, kötelességűnk felhívni az olvasó figyelmét a kábítószerekkel kapcsolatos hatályos magyar jogszabályokra, a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényre, valamint az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvényre és ezek végrehajtásáról kiadott rendelkezésekre. (A kiadó)